A gyereknevelés mindenki számára fontos téma. Vannak azonban olyan témák, amelyek még mai világunkban ritkának, sok esetben pedig szinte szégyellnivalónak számítanak. Szomorú, hogy sokan nem kíváncsiak a nem átlagos, valamilyen különlegességgel, vagy betegséggel született gyermekekre, pedig ők is köztünk élnek, fontos részei társadalmunknak. Hajdu-Antal Zsuzsanna regényeiben mindig érdekes és egyben fajsúlyos témák kapnak helyet, ötvözve mindezt az irodalmi igényességgel. Legújabb regényében egy Down-szindrómás kisfiú és édesapja történetét ismerhetjük meg, akit édesanyja elhagy. Zsuzsannával a különleges hangvételű kötetről beszélgettünk.

Kiskora óta szenvedélye az írás. Vissza tud emlékezni, mikor kezdődött?

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Négyéves korom óta vonz a betűk világa, számomra varázslatos dolog ez. Nagyon hamar, talán túl hamar tanultam meg írni-olvasni, és később az általános iskolában már különböző történetekkel szórakoztattam magamat és a barátnőimet. A hetedikesként megálmodott “kisregényemből” lett aztán jóval később az első kötetem, a HUBBY-díjra jelölt Léggömbök; természetesen többszázszor átírtam azóta, velem nőtt, velem fejlődött, mígnem 2016-ban a Ciceró Könyvstúdió méltónak találta a kiadásra – ez az első komolyabb szakmai mérföldkő az életemben, mármint ami az írást, és nem a civil pályámat illeti.

Nem érint könnyű témákat, gyászfeldolgozás, első szerelem, csalódások. A legújabb kötet témája különösen szép, és azt gondolom beszélni kell róla: egy sérült gyermek nevelése, ráadásul sokak által kevéssé ismert szemszögből: egy édesapáéból, akit elhagytak. Hazánkban azt gondolom, keveset beszélünk a sérült gyerekek neveléséről, mind a közéletben, mind az irodalomban, mit gondol erről?

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Szeretjük azt hinni, mert kényelmes és jól hangzik, hogy modern, haladó szellemiségű társadalom a miénk, pedig még mindig léteznek tabutémák, az egyik közülük épp a speciális nevelési igényű gyerekeké – amikor megkapja a szülő azt a bizonyos diagnózist; a mindennapos örömöké-bánatoké, ideértve a nevelést, vagy a kisgyerek fogadtatását is. A Belvárosi srác című regényemben például az apuka még egy játszótéri verekedésbe is belekeveredik az egyik szülővel, csak hogy kiálljon Down-szindrómás kisfiáért, Misáért.

Kevesen nyitottak a témára, páran a fejüket is elfordítják az utcán, épp ahogy a könyvben, hogy ne kelljen szembesüljenek vele, hogy igen, ilyen is van; ahelyett, hogy megismernék, hogy nyitnának egymás felé, és rájönnének, hogy ezekben a családokban ugyanúgy felkel reggel a nap, hogy aztán átsüssön a felhőkön. 

Az édesapa mint gyereknevelő mennyire jelenik meg a mai magyar irodalomban?

Tudom hogy Daniel Keyes az egyik példaképe, a Virágot Algernonnak adott ihletet valamennyire a történethez, a főhőshöz? Tudom, hogy az eredeti történetet egy orosz férfi élte meg. 

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Érdekes, de ez eddig eszembe se jutott, de most, hogy felmerült, lehet, hogy tudat alatt formálta az érdeklődésemet.

Az igazi ihletet valóban a volgográdi Evgeny Anisimov adta, akinek egy újságban bukkantam rá a történetére: a felesége lemondott újszülött, Down-szindrómás kisfiukról, ő pedig volt annyira “tökös”, hogy egyedül is vállalta a nevelését. Persze nem akarok hazudni, realista szerzőként távol áll tőlem a rózsaszín máz: Evgeny édesanyja és a támogató környezet (alapítvány, barátok) nélkülözhetetlen segítség számára – csak úgy, mint Vozár Balázs, a regényem fő karaktere esetében.

A regényben az egyik legszebb vallomás az aggódás megjelenítése volt a számomra, ami a 197-199. oldalakon fogalmazódik meg. A ragaszkodás, féltés hangjait hallhatjuk a regény lapjain. Mit gondol erről?

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Balázst elhagyja a felesége, és végül az édesanyján kívül már csak ez a kisbaba marad számára, akihez különös módon kötődik az első perctől fogva. Misa számára is az apja lesz a minden a későbbiekben, és a DS gyerekekre jellemzően ez a kisfiú még hevesebben mutatja ki a szeretetét, mint a kortársai – nem csoda, hogy ezzel még ennek a szarkasztikus, megtört, volt láncdohányos pasasnak is meglágyítja a szívét.

Volt kedvenc rész a regény megírása közben? 

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Nehéz választani. Talán az egyik, amikor Balázs hazamegy a lakásba, ahol már csak édesanyja és a kisbaba várja, a felesége elköltözött – ez rám is nagy hatást gyakorolt, mert elképzeltem, hogy akár így is történhet a való életben, ami számomra is fájdalmas volt, mondjuk úgy, “ütött”. De megszámlálhatatlan kedvenc jelenetem van, például Balázs szereplése a tévében, a Nagy Futása, vagy akár a kapcsolati próbálkozásai – minden olyan jelenet, ahol akár ellentétes érzelmek buknak a felszínre, és amin keresztül megmutathatom a karakter esendőségét, vagy épp majdhogynem emberfeletti erejét.

Hol találkozhatnak az érdeklődők Önnel?

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Tavaly nem sokkal a megjelenést követően kint voltam a Könyvhéten a Belvárosi sráccal, előző köteteimmel pedig az idei év volt az első, hogy nincs könyvheti dedikálásom, de múlt hónapban Kiskőrösön részt vehettem egy író-olvasó talákozón, mint amilyen Dunakeszin is lesz a héten. Örömmel megyek bárhova az országban, ahová hívnak; legyen az az ifjúsági köteteim esetében általános iskola felső tagozat vagy gimnázium, a felnőtteknek szóló regényeim kapcsán pedig művelődési házak, könyvtárak felkéréseit várom nagy szeretettel.

Lesz-e esetleg folytatása regénynek? Én nagyon örülnék neki:))

Hajdú-Antal Zsuzsanna: A regénynek egyelőre a fejemben él egyfajta folytatása. Engem például nagyon érdekelne, mivel szembesülne Balázs évek múlva Misával, ez egy új kihívást jelentő történet lehetne, azonban, mint minden folytatás, ez is attól függ, mennyire jut el az első rész az olvasókhoz. Manapság a divatos szórakoztató regények tengerén ez a könyv valóban egy kicsit kilóg a sorból, mind a stílusa, mind a mondanivalója miatt, így nem egyszerű a könyvdömpingben fennmaradni. Ugyanakkor én lennék a legboldogabb, ha bejelenthetném: Balázs és Misa visszatérnek.

Mik a távlati tervei, ha szabad róluk beszélnie?

Hajdú-Antal Zsuzsanna: Hosszú távon is az a célom, hogy az eddigi könyveimet még jobban megismertessem/sük az olvasókkal, így nyitott vagyok író-olvasó találkozókra, rendhagyó irodalomórákra, valamint az ehhez hasonló interjúk is sokat segítenek, hálás is vagyok értük. Amennyiben születik még regényem, az valószínűleg felnőttekhez fog szólni. Bár általában kemény fába vágom a fejszém, továbbra is az emberközeli témák érdekelnek, így hiszek abban, hogy nemsokára újra szembejön az ihlet, mint legutóbb; és akkor biztos, hogy nem lesz megállás.

A fotók Enessey Melinda tulajdonát képezik. 

Nagyon köszönjük az interjút, és további sok sikert, nagyon sok regényt kívánunk!

(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)