Irodalomtörténész, kritikus és szerkesztő. Az Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, az Új Forrás folyóirat és az Irodalomtörténeti Közlemények szerkesztője. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagja. Az Új Forrás magazin szerkesztője, Babits Mihály szakavatott ismerője, aki jelenleg izgalmas kutatásokban vesz részt. Szénási Zoltánnal kezdetekről, irodalomról és a Babits-életműről beszélgettünk.

Jászberényből származik, a város ma is fontos szerepet játszik az életében?

Szénási Zoltán: Jászberény a születési dátum után az első életrajzi adatom, de bizonyos értelemben ez véletlen. Pontosabban annyiban nem, hogy ez a falunkhoz legközelebbi város, ahol kórház volt, ezért én ott születtem meg. Később ott vették ki az orrmandulám és a vakbelem, vashiányos kisgyerekként anyám rendszeresen oda vitt vérvételre az SZTK-ba. Szóval, ezek a nem túl jó élmények kötnek oda.

Onnan alig 20 kilométerre nőttem fel, Jánoshidán. Kis falu nagy múlttal, mondhatnánk, ha ez valóban látható lenne a nagytörténelemben. Nemrég viszont az országos médiumokba is bekerült, amikor egy jeles jelolvasó a falu határában talált avarkori tűtartó rovásait magyar nyelvű írásként azonosította. „Baszjad izüt!” Ezen napokig röhögtem.

Szóval Jászberény volt az első város az életemben, utána jött Kecskemét, ahol négy évig voltam gimnazista és kollégista a kegyes atyáknál. Jászberénnyel kapcsolatban annyi élményem van még – szintén nem túl jó –, hogy második (ma úgy mondanánk: tizedik) után ott akartam hagyni a piaristákat, nagyon problémás kamasz voltam, és nagyon nem volt jó ott nekem. Jászberényben volt (és ma is van) egy nagyon jó gimnázium, a Lehel. Oda akartam átmenni, de az igazgató nézte az évvégi bizonyítványomat: kettes magatartás, közepes tanulmányi eredmény (irodalomból is hármas voltam), és nagyon kedvesen eltanácsolt. Így végül maradtam még két évig Kecskeméten, amit a baráti társaság, ami akkorra kialakult, mégis elviselhetővé tett.

Ha így nézzük, a falusi gyerek szemével: egy kisebb mezőváros után jött egy nagyobb, de ma már igazán egyik sem játszik fontos szerepet az életemben, bár Kecskemétre szívesen megyek vissza, ha máskor nem ötévente az érettségitalálkozókra.

Miért az irodalom? Honnan a kötődés?

Szénási Zoltán: Ez nem magától értetődő, ezért messzebbről kell kezdenem. A felmenőim munkások voltak, még régebben földművesek, cselédek. Az első diplomás a nagyobb családban nagyanyám öccse volt. Tanító volt a faluban, és ez számomra azért fontos, mert nem volt egyértelmű, hogy én az általános iskola után gimnáziumba, aztán egyetemre menjek. Anyám nehéz anyagi körülmények között nevelt minket, s rendszeresen susogták neki a rossz szellemek, hogy miért nem tanulok inkább szakmát, miért nem megyek el dolgozni. Ő viszont nagyon szerette a nagybátyját, s szerintem ezen is múlott, hogy vállalta az áldozatot.

Az általános iskola után matematikus szerettem voltam lenni, jó voltam matekból és fizikából is, talán a legjobb az évfolyamban, de bekerülve Kecskemétre, szembesülnöm kellett vele, hogy nálam sokkal okosabb fiúk vannak, akiknek a kisujjában van a matek. Velük nem versenyezhettem. Viszont olvasni is szerettem, és a kollégium szigorú napirendjébe bőven belefért, hogy – amellett, hogy megtanultam ülve aludni – a stúdiumok alatt olvassak. Az első meghatározó élményem Hoffmann Az arany virágcserép című regénye volt. Ezt elolvastam a nyáron, de nem hatott meg különösebben, aztán év közben – nyilván nagyon unatkoztam – elolvastam újra, s akkor nagyon megtetszett. Akkor beszereztem mindent, amit Hoffmanntól elértem, nagy hatást tett rám Hoffmann világa. Így jártam aztán Kafkával, Camus-vel és Sartre-tal. De például Maupassant elbeszélései már nem jöttek be. És végül Pilinszkyt is hamarabb ismertem meg, mint ahogy az irodalomórán előkerült volna, igaz, a kötelezőkkel nem álltam ennyire jól. Persze egyiket sem véletlenül találtam meg, szerelem, rajongás ésatöbbi.

Innen a kötődés, a többi megint csak száraz életrajz: felvételi, egyetem (Pázmány, magyar-történelem szakon), doktori iskola az ELTE-n, közben nyolc év középiskolai tanárság az egykori bányaipari technikumban már Tatabányán. 2007 óta vagyok az Irodalomtudományi Intézet kutatója.

Miért magyar irodalommal foglalkozik?

Szénási Zoltán: Jogos a kérdés, hisz a fentebbi névsorból nem egyértelműen következik, de a válasz elég egyszerű, túl egyszerű is: a magyar az, amit mint kultúrát és nyelvet legmélyebben ismerek. Nyilván a munkám során alapvető követelmény, hogy ismerjem az adott terület világirodalmi összefüggéseit (Babits kapcsán ez egyébiránt hatalmas terület) és a tudományág aktuális nemzetközi eredményeit, de a magyar nyelv és kultúra az, ahol otthon vagyok.

Mesélne az Új Forrás folyóiratról? Olvasóink közül többen nem biztos, hogy ismerik a folyóiratot, pedig érdemes:)))

Szénási Zoltán: Az Új Forrás történetileg Tatabányához és Komárom-Esztergom megyéhez kötődik. Az egykori bányász- és iparvárosban nem evidens, hogy jelentős irodalmi kultúra legyen, mivel sokkal erősebb a műszaki értelmiség, mint a humán. Persze elsősorban olvasóközönségre van szükség, akaratra meg döntésre, és ez még mind megvolt 1969-ben, amikor – a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára – megalapították az akkor Forrás néven induló antológiát, mely néhány év után – mivel Kecskeméten ugyanekkor ugyanezen a néven indult egy másik lap – átkeresztelték Új Forrásra. Egy eset minden bizonnyal bekerül majd a nagy irodalomtörténeti szintézisekbe, bár ezekben az években nem volt egyedülálló, ami történt. 1984 októberében a lap lehozott egy verset Nagy Gáspártól, aminek a címe Öröknyár: elmúltam 9 éves. A vers tipográfiai sajátossága, hogy a „NIncs” szó első két betűjét, és a főnévi igenek képzőit nagybetűvel hozza, s ha ehhez hozzáteszünk egy kis irodalmi matekot, azaz, hogy a költő éppen 1956-ban volt kilencéves, akkor máris látjuk, hogy az Öröknyár az ’56-os forradalomnak emléket állító vers, 1984-ben. Az akkori szerkesztők azonban ezt nem vették észre, ellenben a lap körüli besúgó igen, aminek komoly számonkérés és kirúgás lett a vége, az Új Forrás pedig egy ideig nem jelenhetett meg. Idővel azonban a hatalom engedte újra megjelenni, s azóta folyamatos a működése.

Ez tehát már több mint félévszázados történet, amiből nekem az utolsó tíz évhez van aktívan közöm. A lapnak megvolt és -van a sajátos profilja, s ezt általában a főszerkesztő személye határozza meg. 1985-től 2009-ig Monostori Imre volt a főszerkesztő, ekkor a népi-konzervatív személet határozta meg a lap profilját, legalábbis az értekezőprózát. De ez sosem volt kizárólagos, mindig jellemző volt egy olyasfajta nyitottság, mely igazán izgalmassá tudott tenni egy-egy lapszámot. Néha a kezembe akadnak régi Új Források, s elcsodálkozom, hogy milyen jó szövegek voltak bennük. Mikor középiskolai tanár voltam, az iskolai könyvtárba havonta jött két példány, amiből az egyik egy idő után mindig automatikusan az enyém volt. Leginkább a verseket szerettem benne, s ezen viszont már Jász Attila hatása volt érezhető, aki 2010-ben vette át a főszerkesztést Monostori Imrétől. Ekkor hívott meg engem szerkesztőnek. Számomra a legkedvesebb ebben a történetben, hogy úgy kért fel, hogy előtte személyesen még nem is találkoztunk. Már jelent meg egy vagy két kritikám az Új Forrásban, és akkoriban a Vigilia rendszeres szerzője voltam, tehát az írásaimat ismerte (az ő könyveiről is írtam, mert kíváncsi voltam, ki ez a fazon), s véletlenül megtudta, hogy Tatabányán lakom.

Egyből a közös munka kezdetén igen komoly problémákkal kellett szembenéznünk, ugyanis a következő évtől megvonták a megyei lap megyei támogatását, és két év után oda jutottunk, hogy megszűnhet az Új Forrás, mivel közben nyilvánvalóvá vált, hogy a kiadónk, a megyei könyvtár új igazgatója sem lát szívesen bennünket. Ekkor előre menekültünk, mondhatni a semmibe, és létrehoztunk egy KFT-t a lap kiadására. Azóta kisebb nagyobb zökkenőkkel sikerül biztosítani az Új Forrás megjelenését, s közben a könyvtárral is rendeződött a viszonyunk, de soha nem tudunk egy évnél előbbre tervezni, mert nem lehet tudni, hogy az a támogatás, amit az idén megkaptunk, azt megkapjuk-e a következő évben is.

Az első válságos évekhez kapcsolódik az Új Forrást övező indiános metafora megszületése. Az új főszerkesztő Jász Attila, látva azt, hogy a hódító fehér emberek számára mennyire nem számít a mi bennszülött kultúránk, amit mi próbálunk ápolni és továbbadni, kiásta a csatabárdot. Ezzel megszületett a Csendes Toll nevű alteregó, aki azóta Jász Attilával közösen főszerkeszti a lapot, ami többek között azt jelenti, hogy az Új Forrás a magyarországi indián kultúra (hogy van-e ilyen? szerintem van) legfőbb fóruma.

Az utóbbi egy évtizedben tehát a főszerkesztő Jász Attila irodalmi ízlése és kultúrafelfogása határozza meg a lap profilját, de minden lapszám többé-kevésbé közös produkció, benne van a versrovat vezetőjének, Papp Máténak, a kritika és értekezőpróza gondozójának, Reichert Gábornak a munkája, és természetesen az enyém is, egy ideje már csak a szépprózával foglalkozom. Nem vagyunk mind vérbeli indiánok, én inkább ironikusan viszonyulok ehhez a narratívához, bár nekem is van választott indán nevem, VakEgér. Ugyanakkor pontosan értem a játék mögötti komoly tartalmat, ami miatt érdemes a közös küzdelmet a házi rézbőrűekkel vállvetve tovább vívni.

És még valami: a lapnak, azt gondolom, fontos szerepe van a regionális–országos kulturális transzferben. Igyekszünk figyelni a helyi értékekre, felkarolni tehetséges fiatalokat, hogy aztán kiröppenjenek tőlünk, s jó esetben megtalálják saját helyüket a kortárs magyar irodalmi életben. Ez az egyik irány. A másik a lap kárpát-medencei beágyazottsága és kapcsolatrendszere, amivel igyekszünk helybe hozni azt, ami szerintünk a mai magyar irodalomból és kultúrából fontos és érdekes.

Több éves munkával tanulmányozza Babits Mihály munkásságát, verseit. Miért Babits Mihály?

Szénási Zoltán: A doktori disszertációmat a 20. századi magyar katolikus irodalom történetéből írtam, ami finoman szólva sem volt egy mainstream téma, mivel főként harmadvonalbeli papköltőket értettek alatta. Ugyanakkor már a korban létezett a fogalom leírható kritikatörténeti jelenségként, nem beszélve arról, hogy több olyan meghatározó költői életmű van a magyar irodalomban, ami produktívan viszonyul a keresztény hagyományhoz még akkor is, ha a katolikus jelzőt, mint önmeghatározást igyekszik elhárítani magától. Ide tartozik Pilinszky, de ide sorolható a két háború közti papköltőkkel szemben rendkívül tartózkodó Babits is. A disszertációmban is van tehát egy fejezet Babitsról, s később többször visszatértem az életműhöz.

A fordulat ebben a kapcsolattörténetben szintén rendkívül prózai. A Babits-versek kritikai kiadása a ’80-as évek óta az Irodalomtudományi Intézetben készül. A ’10-es évek közepén hosszú évtizedek látszólag terméketlen agóniája után végre megjelenés előtt állt az első kötet, amely 1890-től 1905-ig keletkezett Babits-verseket adta ki, a második kötet anyaga (az 1906 és 1910 közötti versek) pedig szintén jó készültségi fokban volt, s harmadik kötetnek (1911–1915) is volt gazdája. Ekkor az Intézet igazgatója engem bízott meg azzal, hogy a negyedik kötetet, ami az 1916 és 1920 között született verseket adja közre, sajtó alá rendezzem. Talán mondhattam volna nemet is erre, de láttam a kihívást a feladatban, s általában azokat a munkákat szeretem, aminek kétesélyes a kimenetele, mert így izgalmas. És ez az izgalom még ma is tart.

Babits Mihály egyetemes tudású költőnk volt, aki az európai irodalom egyetemes örökségét is jól ismerte, számos költő verseit fordította, mit gondol erről?

Szénási Zoltán: Az egyetemesség valóban Babits irodalomszemléletének egyik kulcsfogalma, ez köszön vissza például Az európai irodalom történetében, s párosul egyfajta arisztokratikus személetmóddal is, hiszen Babits felfogása szerint az irodalomtörténet az igazán nagyok idő és tér korlátain átnyúló párbeszéde. Van ennek egy másik aspektusa is. Babits legalább hat nyelvet (latin, ógörög, francia, angol, német, olasz) beszélt többé kevésbé, és ezekből fordított is. Pályakezdőként egyetemi csoporttársaival, Kosztolányival és Juhász Gyulával, nem kevesebb ambícióval indultak az életnek, minthogy megteremtik a modern magyar irodalmat. Pechükre Ady az Új versekkel megelőzte őket, viszont Babits műveltsége és irodalomfelfogása lényegesen eltért Adyétól, s kifejezett törekvése volt, hogy magyar nyelvet felemelje a nagy irodalmi nyelvek szintjére. Már fiatalon nagyon sokat fordított, versei tele vannak intertextuális utalásokkal, első verseskötetének, a Levelek Iris koszorújábólnak leginkább magyarosnak érzett darabja, a Turáni induló például szinte Richepin Marches Touraniennes című versének átköltése. Ezekkel a világirodalmi összefüggésekkel tehát nemcsak a műfordítások majdani kritikai kiadása során kell számolni, hanem már a versek sajtó alá rendezőinek is tisztában kell lenni ezekkel a hatástörténeti összefüggésekkel. Nem beszélve arról, hogy korai pályaszakaszában Babits nemcsak idegen nyelvből fordít magyarra, hanem kísérletezik azzal is, hogy magyarról fordít idegen nyelvre például Aranyt angolra, Vörösmartyt és saját versét, az Új leoninusokat pedig latinra fordítja le. Emellett pedig ír néhány saját művet angolul, latinul és franciául, például egy verses levelet Kosztolányinak.

Mesélne a jelenlegi Babits-kutatásairól?

Szénási Zoltán: Ahogy az előbb említettem a Babits-kutatásaim keretét a kritikai kiadás és az erre alakult Babits Kutatócsoport adja, mely az utóbbi években több fiatal kutató és digitális bölcsész bevonásával újjászerveződött, jelenleg mintegy tízen dolgozunk a versek és a műfordítások kritikai kiadásán (https://digiphil.hu/kiadasok/babits-mihaly/babits-mihaly-kutatocsoport/). A kritikai kiadás feladata, hogy a klasszikus életművek tudományos igénnyel feldolgozott szövegkiadásait készítse el, ezen belül gyűjtse össze és adja közre az egyes művek valamennyi ismert, nyomtatott és kéziratos szövegváltozatát, és ezeket lássa el szakszerű kommentárokkal.

Hosszú évek rendkívül precíz munkája, mire egy-egy kötet napvilágot lát, és számolni kell azzal, hogy a hagyományos szövegközlési metódusok sem feltétlenül működnek. A Babits-életmű esetében konkrétan arról van szó, hogy – különösen a 10-es évektől – egy-egy versnek számtalan, sokszor bonyolult írásműveleteket tartalmazó kézirata maradt fenn, miközben a népszerűbb verseknek Babits életében több mint tíz megjelenése is ismeretes. A hagyományos textológiai elvek szerint ezeknek a szövegváltozatoknak az eltéréseit rögzíteni rendkívül bonyolult. Az egyik feladatunk, hogy erre találjunk egy textológiailag is releváns és használható megoldást.

A másik nagy kihívás, hogy a Babits-életművet a digitális filológia rendelkezésünkre álló eszköztárával dolgozzuk fel. Azaz a versszövegeket és a magyarázó jegyzeteket már ne Word-be pötyögjük be, hanem egy olyan XML editorban dolgozzunk, aminek az adott anyag sajátosságaira alakított szerkesztői keretrendszere van. Ebben rögzítjük az egyes szövegváltozatokat, és feltüntetjük a kéziratok esetében a kiolvasható szerzői írásműveleteket (törlés, beszúrás stb.). Az így elvégzett munkafolyamatnak kétféle kimenete lesz: egyrészt egy digitális, másrészt egy print szövegkiadás. Tehát ún. born digital kiadás készül, aminek azért lesz egy nyomatatott könyvben történő megjelenése is. Mindez, ha elkészül, jelentős innováció lesz a hazai filológia területén, de még további fontos informatikai fejlesztések szükségesek hozzá, aminek hátterét szintén az Irodalomtudományi Intézet keretében működő DigiPhil biztosítja. Ami újdonság, hogy a hagyományos filológus (ez lennék én és a kollégáim) kooperálni kénytelen digitális bölcsészekkel és informatikusokkal, azaz ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és ez már önmagában izgalmas.

Major Ágnes fotója

Mik a további tervek Babits kapcsán?

Szénási Zoltán: Az előbb részletezett kutatómunkának idén szeptembertől van egy pontosan definiált kerete: egy négyéves OTKA pályázati támogatás meghatározott határidőkkel. Ezalatt megcsináljuk az első és a második, eredetileg nyomtatásban megjelent, illetve megjelenő kötetek digitális kiadását. A műfordítások közül megjelenik nyomtatásban Dante Komédiájának fordítása, majd elkészül ennek is a digitalizációja. Közben készül a harmadik és a negyedik kötetek fent jelzett born digital kiadása. Ezek a következő négy év legfontosabb feladatai, persze közben még kiadunk egy-két tanulmánykötetet a Babits-filológia aktuális kérdéseiről, hogy a szakma is lássa: work in progress.

Úgy tervezem, ha minden ideálisan alakul, akkor tíz-tizenöt éven belül Babits-teljes költői életművének kritikai kiadása elkészül, és elérhető lesz online és nyomtatott könyv formában is. Eközben több olyan vers is megjelenik majd, melyek nem voltak ismertek vagy valamilyen oknál fogva nem kerültek be korábban az „összes művek” kiadásába. A munka megkoronázása lenne egy valóban teljes Babits-összes kiadása. Mert amíg a kritikai kiadás mint tudományos szövegközlés inkább a szakmának szól, az utóbbi a nagyközönségnek. A textológusi-filológusi munkát tehát a Babits-életművet és a tudományt népszerűsítő ismeretterjesztő tevékenyégnek kell kísérnie. Ez csapatmunka kell, hogy legyen. Ami ezen túl a személyes ambícióm: egy Babits-monográfia megírása, amire már a kiadói felkérés is megvan.

Nagyon köszönjük az interjút és további nagyon sok sikert kívánunk!

Borítókép: Hegedűs Gyöngyi

(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)