Bartal Tamás jogász, aki a történelem szakavatott ismerője. Zongorázni, énekelni tanult, az irodalom is mindvégig jelen volt az életében. Detektívregényeiben hitelesen, egy jogtörténész pontosságával és egy igazi író tehetségével mutatja be a XIX. századi Magyarországot, annak büntetőjogát, kriminalisztikáját fiktív és valós szereplők segítségével. A trilógia két része kapcsán beszélgettünk, s megtudhattuk azt is, hogy Teleki László sajnos sok más történelmi személyiségünk mellett méltatlanul lett elfeledve.
Kérem meséljen a gyerekkoráról bővebben. Azt tudom, hogy 11-12 évesen talált rá az írógépre, de a család egyébként is sokat olvasott? Az édesapja is foglalkozott írással?
Bartal Tamás: Szüleim, sőt egy kivétellel nagyszüleim is pedagógusként dolgoztak, anyukám és apukám – többek között - irodalmat tanított, így az olvasás nálunk természetes és mindennapi tevékenységnek számított. Kiskoromtól fogva lenyűgöztek a különböző művészeti ágak: az irodalom mellett a zene volt a kedvencem. Zongorázni, majd énekelni tanultam. De az első mindig az olvasás, majd azt kiegészítve az írás maradt. Két dolog volt mindig a kezem ügyében: egy könyv, amit olvastam, és egy jegyzetfüzet, amibe a feljegyzéseimet írtam. Aztán megszülettek az első novellák, versek, melyekből néhányat publikáltam is. Íráskészségemet és nyelvtani érzékemet a szüleimtől örököltem. Apukám zeneszerzéssel foglalkozott, illetve karnagyi pályafutását egyengette szabadidejében is, így írói próbálkozásaim elsőszámú támogatója anyukám volt, aki maga ugyan nem alkotott, de hozzám hasonlóan könyvbolond a mai napig.
A jogi pálya mellett miért döntött? Mi vonzotta benne?
Bartal Tamás: Gimnazista koromban már egyértelmű volt számomra, hogy az írással akarok foglalkozni, így kézenfekvőnek tűnt, hogy én is tanári pályára menjek. Erről azonban szüleim lebeszéltek, s meggyőztek, hogy a jogi karra jelentkezzek, mert ez nem jelenti álmaim feladását, hiszen több jogászból lett író. Erre valóban sok példa volt a magyar és egyetemes irodalomtörténetben, így kötélnek álltam, s mai fejjel azt mondom, nem bántam meg. A jogi egyetem, majd az ügyvédi pálya látszólag évtizedekre eltérített a kamaszkori céljaimtól, valójában azonban éppen megerősítette azokat a tulajdonságaimat, amelyek fiatalon nem voltak az erősségeim. Ide sorolom a rendszerezettségre való törekvést, a hatékonyságot, az idővel és erőforrásokkal való gazdálkodást, emellett kellő élettapasztalatot szereztem, s ráadásul folyamatosan emberekkel foglalkozhattam: mindez hozzásegít, hogy a kemény vezetői munka mellett manapság regényeket írhassak.
Szerette a jogtörténetet?
Bartal Tamás: Az irodalom mellett másik szenvedélyem pici koromtól a történelem volt. Kézenfekvőnek tűnt, hogy joghallgatóként a jogtörténeti tantárgyakat is élvezettel fogadjam be. Nem véletlen, hogy a jogi tanulmányok elején jogtörténetet oktatnak az egyetemek, hiszen ezeken keresztül lehet megragadni a hallgatók figyelmét. Bár beállítottságom alapvetően civilista, és egész jogászi pályafutásom alatt polgári jogászként működtem, jogtörténeti tanulmányaimból a legizgalmasabbak a büntetőjogi részek voltak. Ennek a különös érdeklődésemnek most jó hasznát veszem, hiszen történelmi krimiket írok.
A regényekben az, ami engem leginkább megfogott, hogy életre kel a XIX. század. Jogászként hihetetlenül izgalmasnak tartom, hogy az olvasó megismerkedhet olyan fogalmakkal, mint a káplár, császári tiszt, ispán, horvát bán, rendőrparancsnok, urasági szolga.
Bartal Tamás: Íróként egyik alapelvem a hitelesség. Lehet, hogy egy-egy cselekményrészletet megváltoztatok a valós eseményekhez képest, esetleg bizonyos részleteket a történet folytonossága miatt elképzelek vagy kiegészítek, de a társadalmi-gazdasági-technológiai háttérnek a legapróbb részletekig valósnak kell lennie. Elképzelhetetlennek tartom, hogy az 1848-ban játszódó történetben valaki elővegyen egy golyóstollat, majd beletörölje hegyét egy római tunikába. Én büszke vagyok arra, hogy dramatizált true crime-ot írok, és nem sci-fit. A Bridgerton-család vagy a színesbőrű Boleyn Anna-feldolgozás nem az én világom. Félreértés ne essék, nem ítélem el ezeket, csak nem értem, mi szükség van történelemhamisításra a műélvezethez. Az én detektívtörténeteimnek helyet adó Lámpavas-univerzum minden apró részletében megegyezik a XIX. század derekának magyarországi valóságával.
A XIX. század nemcsak történelmileg érdekes, hanem büntetőjog történeti szempontból is. Milyen híres büntetőjogi eseteket említhetünk meg a korszakból?
Bartal Tamás: A XIX. század második fele a magyar történelem egyik legnagyobb gazdasági-társadalmi fejlődését, mondhatni ugrását hozta Magyarországon, ami egybeesett az írott tömegmédia kialakulásával. Ebben a korban emberek sokasága kezdett érdeklődni véres vagy éppen pikáns bűnügyek apró részletei iránt, a sajtó pedig boldogan szolgálta ki ezt az egyre növekvő tömegigényt. Első krimimben két híres emberölési esetet dolgoztam fel: a Balentics-gyilkosságot, valamint Mailáth György országbíró kegyetlen lemészárlását. Ezt a két esetet dramaturgiai szempontból összegyúrtam, így a jogtörténeti tényekből állt elő a fikció. A második kötetben feldolgozott Teleki-ügyben viszont szigorúan tartottam magam a bűnügyi jegyzőkönyvekben rögzített tényekhez, így egy feszesebben vezetett nyomozás tárul az olvasó elé a könyv olvasása során.
Meséljen Teleki Lászlóról! Róla hallottunk, mindenkinek ismerősen cseng a neve, de ez az emberölési eset nincs a köztudatban annyira, mint például Tisza Istváné, akit 1918-ban gyilkoltak meg.
Bartal Tamás: Méltatlanul elfeledett személye ő a reformkornak, majd a kiegyezést előkészítő közel egy évtizednek. Vehemens ember volt, igazi sportember, aki életében több tucatnyi párbajt vívott meg sikeresen, ráadásul egy karcolás nélkül, miközben szerelmi ügyeitől voltak hangosak az 1840-es évek páholyai. Egyfajta reformkori celeb volt, de olyan, aki a hírneve mellett keményen dolgozott politikusként a társadalmi jólétért, és még szépirodalmi műveket is megalkotott. Egyesek Kossuthnál is radikálisabb figurának látták. A szabadságharc bukása után halálra ítélték, az emigráns szabadságharcos kormány tagja volt, majd 1860-ban az osztrák császár emberei német földön elrabolták és Bécsbe hurcolták. Teleki személyesen Ferenc Józsefnek ígérte meg, hogy itthon nem fog politizálni, ezért szabadon engedték, őt azonban hajtották az ösztönei, és létrehozta a Habsburgok addigi legerősebb és legveszélyesebb magyar ellenzékét: a Határozati Pártot. A folytatás a Lámpavas és a mindent látó szem című könyvemből kiderül.
Nyomozófigurája, Herczen Vilmos, Poirot felügyelő magyar rokona. Miért érdekesebb az Ön számára Poirot, mint Sherlock Holmes?
Bartal Tamás: Herczen Vilmosban kicsit magamat mintáztam meg: olyan ember ő, aki abban hisz, hogy a józan ész és kemény munka meghozza a gyümölcsét. Az én nyomozóm nem egy nap alatt oldja meg az ügyeket, nem dob be az átalagember számára érthetetlen trükköket, továbbá nem drogozik, és nem foglalkozik az okkultizmussal, mint Sherlock Holmes. Herczen a logikára alapoz, és a klasszikus bűnüldözési technikákra. Alapos ember, de néha az ösztönei félreviszik: ezért is jó, hogy vele van segédje, a minden lében kanál Pités, aki a rengeteg értelmetlen beszéd mellett véletlenül megoldja az ügyeket.
A szabadkőművesek a 2. kötetben jelennek meg, a "mindent látó szem" az ő jelképük. Mit lehet tudni a XIX. századi jelenlétükről, jelentőségükről? A viktoriánus korban Angliában nagyon népszerűek voltak a különféle okkult szerveződések; ez hazánkra is igaz?
Bartal Tamás: Szeretném hangsúlyozni, hogy az én regényemben a szabadkőművesség nem egy természetfeletti ideákat követő szervezetként jelenik meg, hanem egy racionális alapokon működő, hatékony szerveződésként, amit előre meghatározott társadalmi-politikai célok elérésére hoztak létre. Az én olvasatomban a szabadkőműves csoportok alapvetően ilyen célból jöttek létre a nagyvilágban és magyar földön is, s nem a Sátán szolgálatára vagy valamiféle emberiségellenes összeesküvés érdekében. Az tény, hogy ezek a szerveződések titokzatosak voltak, részben azért, mert működésüket az aktuális uralkodó osztály általában gyanakvással fogadta, így önvédelemből is próbálták titokban tartani, mivel is foglalatoskodnak valójában. Engem elsősorban az érdekelt, hogyan működött a testvériség, és szerencsém volt, hogy hozzájutottam a magyar páholy szertartásainak hiteles leiratához. Ennek publikálására magyar szépirodalmi műben még nem került sor, ebből a szempontból mindenképpen úttörő a könyvem.
A harmadik kötetről mit lehet tudni?
Bartal Tamás: A Lámpavas-univerzumban játszódó detektívtörténetek antológia-szerűen kapcsolódnak egymáshoz, így a Lámpavas-sorozat tagjai egymástól függetlenül is megállják a helyüket, nem szükséges az előzmények vagy a folytatások ismerete az egyes kötetek élvezetéhez. Herczen nyomozó, Pités segédrendőr, valamint az első magyar bűnügyi kórboncnok, Arányi professzor személye köti össze a különálló történeteket. A harmadik epizód az 1870-es évekbe kalauzol minket, egy nem kevésbé izgalmas korba, ahol Budapest világvárossá válásának árnyékában a bűnözés az utcákon virágzik. A sorozat egyelőre utolsónak szánt részében az olvasók megismerkedhetnek távoli rokonommal, Bartal György miniszterrel is, aki egy kényes ügybe keveredik.
A közönség hol találkozhat Önnel?
Bartal Tamás: A Facebookon aktívan működik „Bartalkönyv” című oldalam, ahol nem csak a könyveimről találhatóak tartalmak, de sok bejegyzés kerül ki híres bűnelkövetőkről, nevezetes bűnesetekről, illetve gyakran írok, beszélek magáról az alkotás szépségeiről és nehézségeiről is. Javaslom mindenkinek, akit érdekelnek a bűnügyi történetek vagy akár az íróvá válás részletei, látogassák meg a „Bartalkönyv” című Facebook-profilt. A pandémia lecsengését követően az író-olvasó találkozók szervezése is beindul majd.
Nagyon köszönjük az interjút és nagyon várjuk a következő kötetet is!
A fotók és illusztrációk Bartal Tamás tulajdonát képezik.
(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)
