Turán Eszterrel beszélgettünk, az International Independent Film Awards fődíját elhozó BP Underground kapcsán. Filmrendező, kreatív producer, cégvezető, mindezek mellett anya és nagy betűs Nő.

"...egyetemi hallgatóként forgatásokra jártam produkciós asszisztensként. Vittem a nagy hollywoodi sztároknak az ebédet. Abszolút alulról kezdtem felmászni a ranglétrán, 22 évesen pedig már amerikai, itt forgó nagyjátékfilmekhez castingoltam a magyar színészeket." 

Nagyon sok mindenről kérdezhetnélek az eddigi filmes karriereddel kapcsolatban. De most a BP Underground dokumentumfilm sorozat teremtett alkalmat arra, hogy itt üljünk egymással szemben, ha csak virtuálisan is. A széria négy részt foglal magába és elmélyül a zenei élet különböző szegmenseiben. Körbejártátok az elektronikus műfaj, a hardcore-punk, a hip-hop és a rock legmeghatározóbb underground helyszíneit és képviselőit. Hozzád melyik áll a legközelebb?

Turán Eszter: Minden tinédzser személyiségfejlődésében (az enyémben is) fontos szerepet tölt be a zene. Leginkább úgy tudnék válaszolni a kérdésedre, hogy egy-egy életszakaszomban mi állt hozzám a legközelebb. Mindegyik műfaj, amiről a filmjeink szólnak, valahogy kapcsolódott hozzám, de nyilván nem ugyanazzal az intenzitással. A legmeghatározóbb számomra talán a rock és a hip-hop volt. Az elektronikus zenei massza az a terület, aminek csak bizonyos árnyalatai váltak jelentőssé az életemben. A Tilos Rádió zeneileg nagyon meghatározó része volt az életemnek, ezt az elektronikus részben mutatjuk be, de igazából ez egy sokkal összetettebb téma tudna lenni. Azért az elektronikus zenéhez passzolt, mert a Tilos Rádió a Tilos partisorozattal forradalmi dolgot tett le az asztalra és ebben a részben beszélünk a partikultúráról, annak kialakulásáról.

Mikor született meg az a gondolat, hogy belevágtok ebbe a dokumentumfilm sorozatba, és hogy te rendezőként, ezzel debütálsz?

Turán Eszter: Én TV-rendező szakra jártam a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ott egy dokumentumfilmmel fejeztem be a tanulmányaimat, az volt a diplomamunkám, aztán kreatív producer lettem, ami a mai napig a fő terület, amivel foglalkozom. Ez sok szempontból hasonlít a rendezéshez, ugyanis a kreatív producerség is az ötletelésből áll, amiből megvalósulhat egy film, ezt én segítem, sokszor ez az ötlet az enyém. A rendezésben is elsősorban az érdekel engem, hogy alkothatok és teremthetek valamit. Viszont egyre inkább elkezdett számomra fontossá válni, hogy legyen saját üzenetem és hangom. Ezt pedig nem biztos, hogy mint kreatív producer hallattathattam volna. Amióta elkezdtem rendezni, azóta kreatív producerként is inkább a saját utamat járom. Az elmúlt négy évemből hármat Los Angelesben töltöttem, és már előtte is huzamosabb időt éltem Amerikában. Elkezdett foglalkoztatni az, hogyan tudok érvényesülni kelet európai női filmesként. Átértékelődött bennem az (amire még az elején nem voltam feltétlenül büszke) hogy iszonyatos erő az, hogy én egy más fajta kultúrkörből származom. Kiváncsivá tett az is, hogy ki is vagyok én, kik hatottak rám, a személyiségem milyen szálakból tevődött össze. Így jutottam el a tinédzserkoromig: ráébredtem, milyen szerencsés vagyok, hogy Budapesten nőhettem fel. Egy kiváltságos helyzet volt az, hogy a rendszerváltás körül lehettem gyerek, de még halvány emlékként ott kísértett a szocializmus: nagyon szabad és vad tizenéves időszakom volt. Szerettem volna utánanézni annak, hogy miért van az, hogy a mai napig, milyen erősen él bennem mindaz, amit én tizen évesen átéltem. Ez a filmsorozat egyfajta tisztelgés ezelőtt. De ugyanez mondható el a rendezőtársamról Koltay Annáról is, vele csináljuk ezt a sorozatot.

Ha jól értem, jelenleg kétlaki életet élsz vagy most jelenleg Magyarország a bázis?

Turán Eszter: Pont most van egy éve, hogy visszaköltöztem, mert LA élhetetlen lett és a korona vírus alatt rájöttem arra, hogy, ha úgyis mindenkivel online meetingelek, a gyermekem virtuálisan jár iskolába és senkivel nem találkozunk, akkor miért is vagyok ott?! Bármi is van, nekem ez a hazám, itt az otthonom. A pandémia alatt felismertem, hogy az értékítéletem számtalan ponton téves. Újra megtanultam az apró, kis dolgokat jobban értékelni. Hiszen micsoda adomány, hogy itthon egy erdő mellett lakunk, és bármikor ki tudok menni a természetbe. Mekkora öröm egy baráti beszélgetés, mikor semmi más programod nincs. Így is lehet tartalmas az élet, nem kell tűzijáték minden nap. Meg lehet találni a boldogságot abban, hogy azok az emberek, akik tényleg számítanak neked, melletted vannak.

Itthon és Los Angelesben is van produkciós irodád. A kettő között van szemlélet béli különbség?

Turán Eszter: Nincs, hiszen én vezetem mind a kettőt Trepper Vikivel, aki a cégtársam.  Inkább azt mondanám, hogy a hollywoodi és a magyar filmes hozzáállás között van bizonyos szempontból különbség. A világ igazi döntéshozói a showbizniszben, Los Angelesben vannak, többnyire mindenki. Köztük lenni rendkívül érdekes. Többek között azért is, mert ők diktálják mindenben a trendet. Nekem az volt Amerikába a legfurcsább, hogy míg én egy európai művészfilmes közegből jövök, ott teljesen profitorientált biznisz a filmkészítés. De így is lehet értéket teremteni, csak teljesen más az attitűd és a hozzáállás.

Úgy érzem, kifejezetten kardinális tény az, hogy kelet európai nőként vagy jelen az amerikai filmiparban. Mit tapasztaltál? Nemrég az Oscar-díj kapcsán is új szabályokat vezettek be, hangsúlyozva az alulreprezentált csoportok foglalkoztatásának fontosságát. Te, hogy érzed, ténylegesen van a nemi, etnikai egyenjogúság terén előrelépés, vagy ez csak egy látszatintézkedés volt?

Turán Eszter: Amerikában nagyon könnyen át tudnak esni az emberek a túlzás kategóriába. Alapvetően azt gondolom, zseniális, hogy a #metoo mozgalom, a #blacklivesmatter és az ezekhez hasonló kezdeményezések elindultak. De szerintem nonszensz, hogy innentől fogva, kis túlzással nem lehet úgy elkészíteni egy amerikai filmet, hogy csak fehérbőrű emberek szerepeljenek benne. Nekem nem lenne hiteles mondjuk egy Habsburg monarchiában játszódó történetbe becsempészni egy fekete bőrű embert, csak azért, mert kell. Ha a dramaturgia rovására megy, akkor ezt erőszakosnak érzem, így nagyon remélem, hogy lesz egy egészséges balansz ebben. Természetesen oda kell figyelni arra, hogy mennyi női rendező van jelen, de azt sem kellene csinálni, hogy csak azért betesznek két női rendezőt egy Oscar válogatásba, hogy elmondhassák, vannak nők is köztük. Szerintem nem az számít egy rendezőnél, hogy nő vagy férfi, hanem az, hogy jó direktor-e, vagy rossz. Ez ennyire egyszerű.

A #metoo kapcsán engem tizenhat évesen ért az első ilyen atrocitás a szakmában, amikor még színésznek készültem és egy nagyon jelentős színitanodába jártam, de szerencsére tudtam kezelni a szituációt. Nekem mindig volt lélekjelenlétem, és sosem hagytam magam megfélemlíteni. Az SZFE-n is ért kevésbé jó élmény, de azt is tudtam kezelni. Pont a napokban gondolkodtam el ezen a témán egy másik szemszögből. Az egyik örök kedvenc filmem az Annie Hall. Ám a rendezőjének, Woody Allen-nek (szinte) mindenki neki esett az elmúlt években. Akkor most devalválják az Annie Hall értékét azok a tények, amit arról az emberről mondanak, aki rendezte? És vajon igaz, amit mondanak róla, vagy a mai világban már mindenkit meg lehet vádolni? Nehéz ügy.

Jelenleg milyen produkciókkal dolgozol együtt?

Turán Eszter: Ez az év számunkra sem volt zökkenőmentes, most kezdünk helyrerázódni. Jelenleg van előttem nagyjából harminc projekt: mindegyik különböző stádiumban, mindegyik nemzetközi, és fogalmam sincs, hogy ebből mi lesz megvalósítva és hogyan. Annyit elárulhatok, hogy hamarosan kapok választ egy nagy amerikai streaming-szolgáltatótól, hogy itt forgatunk-e együtt egy musicalt, amit nagyon szeretnék megcsinálni. Ennek van egy kisebb dokumentumfilmes vetülete is, amit épp most fogunk forgatni. Ez saját ötlet, büszke vagyok rá, hogy bizalmat kaptunk. De van a tarsolyomban egy dán-magyar koprodukció, van olyan, ami három ország koprodukciója lenne és, van három filmterv egy nagyon híres amerikai A listás sztárral. Emellett vannak saját projektjeim, amiket szintén nemzetközi színtéren kívánok megvalósítani. Van sorozat tervem, lesz dokumentumfilm sorozatom, amit koprodukcióban csinálunk osztrák partnerekkel. Igazából ezek a szívügyeim.  Amit a legjobban szeretnék, hogy tovább folytathassam a saját üzenetem elmondását, de mostmár nemzetközi szinten. A BP Underground a szívem csücske, de az egy lokális dolog, még akkor is, ha a harmadik filmünkkel nemzetközi sikereket értünk el.

Mi az az üzenet, amit meg szeretnél mutatni a nagy közönségnek a nemzetközi piacon?

Turán Eszter: Nem csak egy ilyen üzenetem van, hanem több is. Nyilván vannak olyan témák, melyek a személyiségemből fakadóan jobban érdekelnek. Szeretem az erős női sorsokat (több témám is van, ami ilyen jellegű), de van történelmi topikom is, illetve van egy olyan projektem, ami zenei, bár azzal mostanában nem foglalkoztam. Az érdeklődési körömből és a személyiségemből fakadóan állok fontos ügyek mellé.

Ha már a fontos ügyeknél tartunk. Mint volt SZFE-s diák, mi a véleményed a történtekről?

Turán Eszter: Édesapám is az SZFE-re járt, továbbá a nagynéném is és persze én is. Erre jöttem haza Amerikából, majd könnyes szemmel álltam őrt a Vas utcában. Egy ilyen szellemi műhelyt áthúzni egy tollvonással, az egyszerűen brutális. Pontosan tudom, hogy az SZFE mennyire rá van szorulva arra, hogy átalakulásra kerüljön, de más országban azokat a szaktekintélyeket, akik ezen az egyetemen összegyűltek, a hatalom a keblükre ölelné. Nemzeti kincs az a fajta tudás, ami innen el lett zavarva. Nagy kár, hogy nem lehetett párbeszéd, sajnálom a jövő fiataljait, sajnálom az országot.

Neked mit adott az SZFE? Mit hoztál onnan magaddal?

Turán Eszter: Elsősorban elméleti tudást adott. Olyan mesterek tanítottak elméleti tárgyakat és olyan mesterek formálták az ízlésemet, hogy az a mai napig meghatározó. Én még olyan szerencsés voltam, hogy engem Popper Péter taníthatott. Orsós László Jakab volt a dramaturgia tanárom, Horváth Ádám a tévés mesterség, míg Almási Tamás dokumentumfilm készítésre tanított. Rengeteg jó tanárom volt, de van amit nem kaptam meg az SZFE-ben, az pedig a gyakorlati tudás. Persze rendeztünk, de sokkal gyakorlatiasabban kellett volna minket kiengedni az egyetemről. Igazából semmilyen kapaszkodót vagy útmutatót nem kaptam azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjek magammal. Ez olyan szinten megmutatkozik az évfolyamomban, hogy csak kevesen vagyunk láthatóak a szakmában. Korán felismertem azt, hogy az SZFE mellett nekem még tanulnom kell a szakmát, ezért egyetemi hallgatóként forgatásokra jártam produkciós asszisztensként. Vittem a nagy hollywoodi sztároknak az ebédet. Abszolút alulról kezdtem felmászni a ranglétrán, 22 évesen pedig már amerikai, itt forgó nagyjátékfilmekhez castingoltam a magyar színészeket. Hirtelen hatalmas felelősség lett a vállamon. Nem volt könnyű, de nem ijedek meg az ilyen dolgoktól. Később rendező-asszisztens lettem, majd egyszer csak befejeztem az SZFE-t és úgy éreztem, hogy nem vagyok alkalmas alkalmazottként élni. És igazából mindenféle gyártási tapasztalat nélkül csináltam egy filmgyártócéget. Az elején fogalmam nem volt, hogy mibe vágtam bele. 

 Lesz folytatása a BP Underground sorozatnak, vagy az eddig elkészült négy rész teszi ki az egészet?

Turán Eszter: Azt szeretnénk kommunikálni, hogy a cinego.hu oldalon elérhető minden rész. Ennek szeretnénk most örülni. Kicsit hátra dőlünk: Koltay Anna a rendezőtársam például egyéb tévés dolgaival foglalkozik majd. A magam részéről én elmondtam mindent ebben a négy részben, amit a budapesti undergroundról gondolok. Tudnék még mit mesélni, de most más dolgokat szeretnék közvetíteni és másba szeretnék ennyi időt és energiát fektetni. Ez egy csodálatos élmény volt, fantasztikus pár év áll mögöttünk: lehet, hogy lesz folytatás, de most úgy érzem, másfelé visz az utam.

A jelenlegi terveid között szerepelnek még dokumentumfilmek? Ez a fő csapás ami a saját projekteket jellemzi?

Turán Eszter: Nem ez a fő csapás, de valahogy adja magát. Most két dokumentumfilmes saját projekten dolgozom, az egyik az egy osztrák-magyar történelmi téma: számomra nagyon fontos és érdekes, megrázó és kegyetlenül brutális. A másik pedig egy női téma, és némileg a szocializmus is benne van. Mindkettő sorozat. Illetve, amiről korábban már beszéltem, de arról nem árulhatok el részleteket, épp most kezdjük forgatni. Magyar sztori, egy amerikai megrendelőnek.

Amit szakmailag eddig felépítettél példaértékű. Mi az amit üzennél azoknak a fiataloknak, akik most lépnek ki az iskola keretei közül, mint filmművészeti szakon végzett hallgatók?

Turán Eszter: Szerintem a bátraké a világ. Semmi nem fog bekopogtatni az ajtódon, hanem tenni kell érte és nem kell félni. A másik, ami nekem segített, az az, hogy én játékként tekintek egy csomó mindenre. Ne értsétek félre, a munkámat nagyon komolyan veszem. De úgy kezdtem el a producerséget is, hogy ha nem fog összejönni, nem lesz tragédia, és ugyanígy mentem Los Angelesbe, hogy ezt most kipróbálom, de ha nem sikerül, azt is túlélem. Nem égettem fel magam mögött mindent, hisz soha nem lehet tudni mit hoz a jövő.

Itt kiemelnék egy nagyon fontos különbséget az amerikai és magyar fiatalok között. A magyarok kevésbé rendelkeznek önbizalommal. Én ilyen téren szerencsés voltam, mert bennem mindig hittek a szüleim otthon, ebből kifolyólag folyamatosan magabiztos voltam. Ha a fiatalok tudnának egy kicsit többet dolgozni azon, hogy higgyenek önmagukban (persze a megfelelő mértékű szakmai alázat mellett), akkor az egy pozitív előrelépés lenne.

És még valami! Álljanak oda különböző ügyek, eszmék, mozgalmak mellé és abba tegyék az energiát, ami a lelküknek is ad valamit. Legyenek olyan szerelemprojektek is, mint ami nekem és Annának volt a BP Underground. Lehet, hogy ezek nem az anyagi sikerre mennek, de az alkotási folyamat alatt annyit adnak lelkileg, ami néha sokkal jobban megéri az anyagiaknál.

 Fotók: Turán Eszter

(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)