„A kis „világmegváltó” beszélgetésekre néha igenis szükség van”
2020. február 19. írta: Barna Borbála

„A kis „világmegváltó” beszélgetésekre néha igenis szükség van”

Interjú Csiby Gergellyel

juhasz_eva_foto4.jpg

Csiby Gergely a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett bábszínész szakon 2017-ben, majd 3 évig a Vígszínház társulatát erősítette, ahol „A Pál utcai fiúkRichterjeként robbant be a köztudatba. Tavaly csatlakozott a Pesti Magyar Színház csapatához, de játszik a Spirit színházban és a Rózsavölgyi Szalonban is. Gergő mesélt nekünk az elfogadás kérdéséről, a színészet nehéz pillanatairól, és arról is, hogy mit tanult Gálvölgyi Jánostól.  juhasz_eva_foto.jpgA Spirit Színházban jelenleg is fut a „Már nem ott élek - Egy indián naplója” címet viselő monodrámád, ami Sherman Alexie világhírű életrajzi regényének, a „Junior – Egy indián naplója” könyvének az adaptációja. A produkció eredetileg vizsgafeladatként született meg az Ódry Színpadra, és hosszú keresés után döntöttél úgy, hogy éppen ezt dolgozod fel. Miért erre esett végül a választásod? Hogyan találja meg az ember azt a művet, amivel úgy érzi, foglalkoznia kell? Megérzés, vagy szempontrendszer alapján történik a választás?
Csiby Gergely: Annyira egyértelmű volt, hogy erre az anyagra esik a választásom, hogy szinte nem is gondoltam azokra a szempontokra, amiket a vizsga elkészítéséhez figyelembe kellett venni. Persze minden elvárásnak megfeleltünk, és nagy siker övezte már az egyetemen is. Meghívást kapott több fesztiválra a bemutató utáni nyáron. Természetesen ez nem csak az én érdemem: sokat köszönök Schneider Jankó barátomnak és Oláh Richárdnak, akik művészeti konzultánsként és látványtervezőként segítették a munkát. A vizsgából végül előadás lett, ami a mai napig műsoron is van. Azt hiszem, fontos állomás a pályámon a „Már nem ott élek-egy indián naplója”.

A darab az elfogadás kérdéskörét (is) feszegeti. Mi a legnagyobb lecke, amit életed során erről tanultál?
Csiby Gergely: Édesanyám erdélyi származású, és ebből adódóan a családom egyik fele az országhatárokon kívül él. Minden alkalommal megdöbbent és ledermeszt az a sötétség és műveletlenség, ahogyan bizonyos emberek továbbra is gondolkodnak, vagy nyilatkoznak a határon túli magyarokról.  Bár mi több élethelyzetben is inkább elszenvedői voltunk az elfogadás, empátia hiányának. Én már azzal a gondolattal nőttem fel, hogy nincs „ilyen vagy olyan” ember. Ember van, akit a cselekedetei és a gondolatai tesznek „ilyenné vagy olyanná”.

A Rózsavölgyi Szalonban a „Végszó” című darabban játszol, ami magával a színházzal, a színházi emberrel is foglalkozó előadás. Mit gondolsz, reális képet fest a mai magyar színházakról és színészekről?
Csiby Gergely: A darab egy amerikai, főleg New Yorkban dolgozó színész család életébe, mindennapjaiba enged betekintést. Alapvetően más felépítésű és mentalitású az amerikai színház, mint a magyar, de mégis tele van mind az alapanyag, mind az abból készült előadás olyan „csomópontokkal”, ami ismerős és értékes lehet a hazai közönség számára is. foto_forras_szokodi_bea_rozsavolgyi_szalon.jpgA darabban többek között Gálvölgyi Jánossal játszol együtt. Ha kiemelhetsz valamit: mi az, amit ő tanított számodra a színészettel kapcsolatban?
Csiby Gergely: Ritmus. Már korábban is volt erre figyelmem, de a Végszó próbafolyamata alatt, majd később az előadások során figyeltem meg, és próbáltam minél inkább magamévá tenni: hogyan kell időzíteni egy mondatot? Hogyan kell leejteni, vagy épp feldobni egy megszólalást, vagy hogyan „vigyem ki a mondatot magammal” egy jelenet végén? Technikai dolgoknak tűnhetnek, de ezek mégis elengedhetetlenek egy olyan darabban, ahol néha egy-egy poén segít hozzá ahhoz, hogy a következőkben egy súlyosabb, „drámaibb” pillanat megéljen. Ritmusnak hívom itt azt is, hogy például mit és mikor eszik az ember előadás előtt, milyen ritmusban készül fel újra, ha már három hete nem ment a darab. Több babonát és szokást lestem el Jánostól, amik kicsit hozzáadnak az ember felkészüléséhez, létezéséhez előadás előtt és alatt, de ezeket már megtartom magunknak. (nevet)

Azt nyilatkoztad, gyakran gondolkodsz azon, hogy elég jó vagy-e színészként, tényleg kellesz-e, bírod-e? Mi lendít át ilyenkor a nehéz pillanatokon?
Csiby Gergely: Egy jól sikerült előadás, amikor az ember érzi, hogy nem csak vele, de a nézővel is történt valami - a legutóbbi ilyen a Kozmikus magány volt. Nem játszottam még olyan előadásban, amit a huszadik alkalom után kilencszer tapsolnak vissza. Sokszor jól tud jönni egy általad elismert kolléga/barát hozzászólása, illetve a kis „világmegváltó” beszélgetésekre néha igenis szükség van.
juhasz_eva_foto3.jpgA színészi munkáid mellett tanítasz a Sztalker Suliban, szinkronizálsz, az Equus kör alapítójaként kurzusokat, önfejlesztő lovas tábort szervezel, és már műsorvezetőként is kipróbáltad magad a TV2-n. Van még olyan szerep, amiben szívesen kipróbálnád magad?
Csiby Gergely: Elsősorban szeretnék a fent felsoroltakban tehetségemhez képest a legjobban helytállni. Elég sokfajta „szerepek” ezek, és mindegyik önmagában megkívánna egy egész embert. A kérdésre válaszolva, természetesen igen, van, de még nagyon korai lenne róluk beszélni. Ha már alakul, és egy lépéssel beljebb leszek, akkor arról biztosan lehet majd hallani.

2016-ban debütált a „A Pál utcai fiúk” a Vígszínházban, és azóta több száz előadáson túl vagytok már – egymást érik a dátumok. Mennyire nehéz elkerülni egy ilyen sikerdarab esetén, hogy „rutinjátékká” váljon? El lehet kerülni?
Csiby Gergely: Minden egyes előadáson dolgozni kell, ez a szakmánk! Mindenki megteszi a tőle telhetőt, hogy a néző ma is azt az előadást lássa, ami 2016-ban óriási sikerrel robbant be. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy minden alkalommal ugyanazzal az intenzitással, és lelki töltettel tud lemenni. De reálisan, ez nem is elvárható egy csapattól, akik havi átlag 7-8 alkalommal játsszák el, egyetlen szereposztással (a tavalyi évadban néhány szerep esetében persze már megjelent a kettőzés, de ez meg csak foltozása a fáradtságnak).

 Mik a terveid az idei évre?
Csiby Gergely: Dennis Kelly: DNS című darabját kezdem el próbálni Horváth János Antal rendezésében a Sinkovits Színpadon. Játszom a futó előadásokat, szinkronizálok, szervezem az Önfejlesztő Lovastábort, dolgozunk tovább a Sztalker Sulisokkal és szervezem azokat a projekteket, amik hétről-hétre újabb feladatok elé állítanak.

Fotók: Juhász Éva

Előadásfotó: Szokodi Bea

(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturjunkie.blog.hu/api/trackback/id/tr6415480688

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása