A Centrál Színház igazi görbe tükröt állít nézői elé a december 14-én bemutatott Tökéletlenek című előadással. A fekete humorral átszőtt tragikomédián egyszerre akarunk sírni a nevetéstől és azoktól a kellemetlen igazságoktól is, amikre a történet rávilágít minket önmagunkkal kapcsolatban. A történet főhőse, Claire makacsul küzd azért, hogy elfelejtse élete legrosszabb pillanatait, de a múltja elől nem menekülhet örökké. A darabról az őt alakító Pokorny Liával beszélgettünk.
A darab eredeti címe (Fuddy Meers) a görbe tükörre utal, arra, ahogyan magunkat látjuk benne és ráismerünk saját tökétlenségünkre. Téged mire világított rá ez a történet?
Pokorny Lia: Minden szerepemben keresem azt, hogy mit üzen nekem, hogy nem véletlenül foglalkozom vele heteken keresztül. Meg akarom találni, mit kell ezen keresztül tanulnom, mert azt tudom átadni. Erről a történetről a gyengeség kérdése jutott eszembe: sokszor érzem azt, hogy a sajátomat tehernek élem meg. Néha magamtól tudok a legjobban elfáradni, azokba a gondolatokba, hogy miért nem fér bele valami az életembe, miért nem tudok megoldani egy problémát? Ilyenkor én is szeretném elfelejteni a dolgokat, amik feszítenek - jó lenne kiiktatni ezeket, hogy ne kelljen rájuk emlékezni, cipelni őket. A karakterem, Claire naponta megküzd azzal, hogy egyszer (nyilván nem tudatosan) el akart felejteni valamit – az agya így reagált az eseményekre. Képtelen naponta szembesülni a történtekkel, mert nem tudja megoldani. Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyivel jobb mégis emlékezni azokra a dolgokra, amik figyelmeztetnek, melyik zsákutcába nem szabad megint beszaladnom. Ha döntenem kell, akkor nem a felejtésre szavazok: megoldani akarok! El szeretném fogadni, hogy az életemben előfordultak olyan dolgok, amiket nehéz feldolgozni, vagy nehéz szembenézni velük. (Nem is kell nagy dolgokra gondolni: esetleg szégyelltem valamit önmagam előtt, hogy miért úgy cselekedtem, ahogy.) A Tökéletlenek arra is rávilágított, hogy az az erő, ha elfogadom ezeket. Ez az én életem és ez a múltam, ami egyenlő azzal, hogy ez vagyok én: nem jobb, vagy rosszabb, nem több és nem is kevesebb. Nincs olyan, hogy az ember arról álmodozik, milyennek kellene lennie az életének, és boldogtalan attól, ha nem úgy alakul, ahogyan elképzelte. El lehet fogadni azt is, hogy ettől nem leszek igazán elégedett, de ez az övé! Ezt szeretném én is érezni, mert nem akarom, hogy más irányítson, mert gyengének érzem magam. Vannak döntéseim és lehetőségeim, hiszen elfogadom azt, ami van. Erre építkezem, nem egy illúzióra.
Húsz évvel ezelőtt a Bárka színházban egy társulatban voltak színészek, azóta pedig Szikszai Rémusz elismert rendező lett. Milyen tapasztalat volt ilyen felállásban találkozni?
Pokorny Lia: Rémuszban azt szeretem, hogy olyan szenvedélyes ember, mint én. Kétszer volt a főpróba előtti héten perzselő vita közöttünk. Persze pontosan tudtuk, hogy egyikünk se mérges a másikra és nem gondolja komolyan, csak szerintem baromira élveztük, hogy le lehetett vezetni ezt a feszültséget, ami felhalmozódott. Már akkor is nevettem magamban, miközben mondtuk a magunkét, hiszen tudtam, hogy valódi indulat nincs bennünk. Olyan jó ez a bizalom, amikor nyugodtan odamondhatjuk egymásnak ezeket a dolgokat, mert nincs jelentőségük, semmin nem változtatnak a másikkal való kapcsolatán. Ezek nem a köztünk lévő konfliktusról szóltak, hanem a fáradtságról.
Mi az a plusz amit Rémusz rendezőként hozzátett az előadáshoz, ami az ő sajátos látásmódját tükrözi?
Pokorny Lia: Ő egy elképesztően csapatépítő ember, amellett, hogy egyszerűen csak megrendezte volna ezt a darabot. Egyszer csak ő segített minket összekovácsolni, mindenki összedolgozik. A díszítő srácok táncolnak velünk hátul, megy a buli. Aki éppen nincs jelenetben, csinálja az árnyjátékot a színfalak mögött a kellékesekkel, ügyelőkkel együtt. Rengeteg emberre van szükség, mert rengeteg díszlet elem van. Nincs olyan, hogy én a színész vagyok: egy csapat van, közösen hozzuk létre az előadást. Nincs hierarchia, mindenki ezerrel csinálja a dolgát.
Játszottál már David Lindsay-Abaire másik darabjában is, és azt mesélted, szerinted ő nem azért ír vígjátékot, hogy elfeledjük minden gondunkat, hanem azért, hogy jobban meg tudjuk emészteni az élet keserű piruláit. Mivel oldozza fel ezeket a problémákat, feszültségeket?
Pokorny Lia: Úgy váltogatja a humort és a gyomrost, hogy nincs közte szünet. Nem úgy oldja fel a feszültséget, hogy nagy levegőt veszel és jön egy poén, ezek össze vannak fonva. Azt vettük észre, hogy nem lehet külön választani a tragédiát és a vicceket. A humor úgy van előadva néha, mintha a legtragikusabb pillanat lenne, és ez fordítva is igaz.
következő előadások
2019.02.09. (15:00)
2019.02.14. (20:00)
2019.02.17. (20:00)
stáb
fordította - Upor László
rendező - Szikszai Rémusz
díszlettervező - Bagossy Levente
jelmeztervező - Kiss Julcsi
szcenikus - Barkovics Zoltán
súgó - Kántor Nóra
ügyelő - Csoba Adrienn
rendezőasszisztens - Kántor Nóra
szereplők
Claire – Pokorny Lia
Sánta férfi – Rudolf Péter
Richard – Schmied Zoltán
Gertie – Nagy-Kálózy Eszter
Heidi – Botos Éva
Kenny – Rada Bálint
Millet – Vári-Kovács Péter
Fotók: A Centrál Színház hivatalos oldala
(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)
