Akadnak kivételes emberek az életben és kivételes találkozások. Beszélgetések, amelyek feltöltenek, igazi élményt adnak és igenis mély nyomot hagynak bennünk. A szerencse folytán alkalmam nyílt erre a beszélgetésre egy nagyon különleges és inspiráló emberrel. Eszterhai Katalin újságíró, szerkesztő, televíziós producer. 1987-ben férjével és lányaival együtt Olaszországba költöztek, majd két év római tartózkodás után Kanadában lelték meg új hazájukat. Idáig hat kötete jelent meg, az Akaratunk gyógyereje (2016) (ez 2017-ben angol nyelven is megjelent “The Healing Power of the Will” címmel), a Majdnem Esterházy (2017), a Légy az élet csodálója (2018) a " Szeretném még elmondani: szerettem- Gondolatok a szeretet varázsáról (2019) és a Csillag lettél-Levelek anyámnak (2020). Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg új könyve „Angyalok pórázon” címmel, amelyikben felejthetetlen kutyái mesélnek, mert van az úgy, hogy éppen egy kutya gondolataira van szükségünk. A kötet valódi kutyanapló, embereknek, amelyik azokhoz szól, akik hisznek a szeretet erejében és nem félnek elajándékozni a szívüket, akik hisznek abban, hogy kell valaki, aki higgyen bennünk, mert ha nincs valaki, semmire sem megyünk az életben. Eszterhai Katalinnal szeretetről elfogadásról, megélésről és legfőként az élet dicséretéről és szeretetéről beszélgettünk.

A gyerekkora nem volt felhőtlen, mégis rendkívül pozitív személyiség. Mi a titok?

Eszterhai Katalin: Szerencsés vagyok, mert az én munkám olyan, hogy az emberekkel beszélgethetek. Azt veszem észre, hogy nem merjük igazán megélni a történéseket, értékelni a jót és rosszat is akár. Legyünk az élet csodálói, merjünk szeretni és szeretve lenni. Mindenkinek vannak szomorú történetei, olyanok, amikre nem szívesen emlékszik vissza. Az édesapám imádott élni, énekelni, mulatni. Az édesanyám rengeteget dolgozott és arra emlékszem, hogy soha nem ölelt meg. Apám csecsemőkoromban meghalt, egy döngölt földes házban laktunk, én nem kívánt gyermekként, hat hónaposan jöttem a világra, ezért anyám megkeseredett, nem babusgatott, kényeztetett, mégis a világot adta nekem. Nagyon fontos, hogy egy szülő ne „nyesse le” a gyermeke szárnyait. Anyám nem tette ezt velünk, mert jobb életet akart nekünk. Amikor már lehetett, elküldött maga mellől. „Te sas vagy, magasra kell repülnöd!” – mondta nekem, ebből tudom, hogy nagyon szeretett és azt akarta, hogy lássak világot.

Mit jelentettek otthon a könyvek?

Eszterhai Katalin: A „Porból a csillagokig” című kötetemben ezt írom: „Szerencsés ember vagyok, mert könyvek között nőttem fel, nálunk becsülete volt az irodalomnak, és naponta ízlelgethettem a szavak ízét, zamatát. Édesanyám könyvtáros volt, akinek köszönhetem, hogy megtanultam, mennyire fontos odafigyelni arra, hogyan mondjuk vagy írjuk le az érzelmeinket, tőle tanultam, ha naponta gyakorlom az olvasás és az írás gyönyörűségét, észre fogom venni, hogy a világ kinyílik előttem, mert a könyvekből megismerhetem az életet, ott van bennük az öröm, a bánat, a szomorúság, felvonultatja a jókat és a rosszakat. A könyv nekem mese, imádság (99. oldal). Ez valóban így van. A könyvek utat mutattak számunkra, világokat nyitottak meg.

Mit szeret Olaszországban?

Eszterhai Katalin: A kultúrán és a nyelven kívül is mindent. Az olaszok valóban „kiterítik a lelküket”, ahogy a ruhát szokás. Biztosan tudják, hogy ők az utcák felett a házak között teregetik ki a ruhákat. A lelkükkel is ezt teszik, ami csodálatos.

Melyik a kedvenc országa?

Eszterhai Katalin: Az szoktam mondani, hogy Magyarország a hazám, ez mindig is így lesz. Olaszország és Kanada az otthonom, mert ez a két ország fogadott be. Sokfelé jártam, de a kedvenc országom az Mongólia marad mindig. Az én nevelőapán Vincze Ferenc volt, aki nótaénekes akart lenni, imádta a magyar nótákat és a népdalokat. Emiatt én is ismerem őket, közel állnak a szívemhez. A Góbi-sivatagban voltunk, egy jurtában, amikor egy morin khuur-on (Mongólia tipikus kéthúros hangszere) elkezdett egy férfi játszani. A dal nem volt más, ami felcsendült, mint a „Lovamat kötöttem” kezdetű magyar népdal. Ez az élmény elmondhatatlan volt, a két nép közötti ősi kapcsolatot is bizonyította.

Van kedvenc színe?

Eszterhai Katalin: A napságra, a piros és a türkizkék. Imádom a színeket, nagyon-nagyon fontosak az életben.

Milyenek a mindennapjaik?

Eszterhai Katalin: A férjem is olyan, mint én, minden nap kitalálunk valami izgalmasat. A COVID alatt minden héten egy nemzetet kellett megismernünk, olvastunk a kultúrájukról, a zenéjükről, az ételeikről és olyan ételt főztünk magunknak, ami a nemzeti sajátosságaikhoz kapcsolódik. Nagyon fontos, hogy az ember megélje a mindennapokat, ünnepeknek tekintse azokat. Mi minden este szépen megterítjük az asztalt, porcelánból eszünk, mert nagyon fontosak a meghitt pillanatok, a bensőséges együttlétek.

Mi az életszeretete titka?

Eszterhai Katalin: Azt vallom, hogy a rosszból a jót kell kihozni mindig. Az élet tele van apró, kedves, gyönyörű pillanatokkal, hát vigyázzunk rá! Olyanok vagyunk, mint a földbe vetett mag. Mindenki egy csoda és el kell hinnünk, hogy azok vagyunk. Hetvenen túl is azt mondom, hogy mindenkit fény ölel körbe, hagyjuk magunkat és egymást is ragyogni! Merjünk bátrak lenni, én annak idején negyvenévesen mondtam azt, hogy változtatok hazát, országot, házat, nyelvet. Én azt szoktam mondani, hogy engem az Isten „a kötényén hord”, mert nagyon sok minden megadatott nekem. Nem vágyom több táskára, ruhára, cipőre és házra, mert nem ezek adják az igazi örömöt. A szeretet a legnagyobb gyógyító, ezt ne felejtsük el, s higgyük el, ha minden nap mondjuk valakinek, hogy „szeretlek”, az hatalmas erővel bír. Nagy baj, hogy az emberek a mesélés, a beszélgetés erejét elfelejtik, sms-ben MMS-ben kommunikálunk, ezáltal rendesen a fiatal generáció írni sem tanul meg, pedig az írott és kimondott szavak ereje is hatalmas.

A fotók Eszterhai Katalin tulajdonát képezik.

Nagyon köszönjük az interjút és a legjobbakat kívánom a továbbiakban is!

(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)