A dalról

Bakos Zita (billentyűs):

Igazán különleges számomra ez a dal. Eleve életünkben először kezdtünk el egy dalon felkérésre dolgozni. Annak ellenére, hogy azt gondoltuk, mi nem írunk karanténdalt, a TRIP Hajó és Magács László megtisztelő felkérésére – a szájmaszk design-versenyükhöz készült videó zenéjének megírására - nem volt kérdés, hogy azonnal igent mondjunk! Leültem a zongorához és csak hagytam, hogy annak az atmoszférának, azoknak az akkordoknak  a hangulata, ahogy most elkezdődik a dal, elhatalmasodjon rajtam. Aztán attól rettegtem, hogy mennyire nagyon szomorú zenét írok épp, főleg, hogy a fejemben lévő énekdallamokra azt a szöveget énekelgettem, hogy ’i just don’t wanna play this killing game’. (Szóval milyen jó, hogy vannak olyanok a zenekarban, akik ezeket az érzéseket szépen is meg tudják fogalmazni) Atival aztán közösen összefűztük az akkordokat és megszületett a szöveg is. Érdekes, hogy a dal mondanivalójának egyik alappillére - common mission - mennyire körülhatárolta azt a folyamatot is, ahogyan készült.  A dalt a kis otthoni ministúdiómban feldemoztam, Kiss Benji barátunk (Paperdeer, Belau) csodálatos elektronikus alapokat készített hozzá, Horváth András Ádám, a gitárosunk pedig kézbe vette az ügyet, hogy a zenei koncepció, a hangzásvilág hogyan tud igazán izgalmas lenni. Mivel a vírus bezárt minket ugye, a közös munka során mi nagyon sokáig nem is találkoztunk egymással, küldözgettük egymásnak az részeredményeket. (A próbateremben csak hónapokkal később hangzott el a dal először.) Amikor nagyjából egybeállt a dolog, Kirschner Pétert kértük fel a hiányzó stúdiófelvételek elkészítésére és a zenei producerelésre.  Mindenképp nagyon izgalmas volt ez az egész. Végül bár az elkeseredés érzetét megtartva, de mégis a remény folyamatos jelenlétéhez ragaszkodva forrt ki magából a dal és nagyon büszkék vagyunk rá.

Pettenkoffer Zsófi (énekes):

A szájmaszk szépségversenyből kiindulva, de attól azért elrugaszkodva, szerettünk volna megragadni egy olyan hangulatot, ami kapcsolódik ugyan az egész pandémia mizériához, de azért túl is mutat azon. Hiszen legszívesebben elfelejtené mindenki ezt az időszakot.. :) Részemről érdekes volt látni, hogy egy korábban íródott, egy kapcsolatban megélt totális tehetetlenségérzés ihlette dalszövegfoszlány hogyan alakul át és kerül egészen új megvilágításba. Az elmúlt közel egy év igencsak próbára tett mindenkit. A nyilvánvaló nehézségeken, veszteségeken és a szorongató bizonytalanságon kívül, azért jó lenne azt hinni, hogy pozitív hozadéka is van ennek az időszaknak. Persze, ennél klisésebb dolgot nem nagyon lehetne mondani, hogy “nézzük a jó oldalát” - de valójában nem nagyon van más opciónk. És, ha bármi tanulsága van ennek a korántsem kellemes “new normal”-nak akkor az talán az, hogy mennyire káros hatással van az emberre az elszigeteltség, a valódi érintkezés és a közösség hiánya. Amikor nem értjük, hogy honnan jön ez az ismeretlen szorongás… hát innen. A Masks számomra pont ezt járja körül, erre rezonál: bár felfordulás van, de azért a végén csak visszatalálunk egymáshoz, és ezáltal magunkhoz.

A klipről

Bakos Attila (énekes):

Már korábban felmerült bennem, hogy mi lenne, ha koncerteken némafilmek mennének a kivetítőn a hátunk mögött, aztán az egyik koncertre készülve otthon tettünk egy próbát. Épp a Masks alá került az ’A Trip to the Moon’ című (ugyancsak Méliès) film, amiről az egyetemen tanultam anno és nagyon tetszett együtt. Ekkoriban még szó sem volt az életünket fenekestül felforgató világjárványról, Zita viszont decemberben utánakeresett a dolognak és úgy ítélte meg, hogy az előbb említett mű párja, az 1904-ben (!!) készült ’The Impossible Voyage’ lesz a megfelelő választás a dalhoz. Nem akarom elbagatellizálni az elmúlt egy év történéseit, de mégis csak az az alapvető élményem, hogy minden olyan fura lett. Virológusok beszélnek főműsoridőben a tévében, a tisztifőorvos két rendőrrel megtámogatva nyunyókázik, mindenki maszkban van, és ha megyek is valahova délután, 20 órára (majdnem) mindig otthon vagyok. Értem is, hogy mi történik, meg nem is. A film is kicsit ilyen: a szereplők és a jelenetek is elég szürreálisak. Izgalmasnak találom, hogy egy 19. század közepén írt regény alapján készült 20. század eleji filmet össze lehet kapcsolni egy 21. századi élethelyzettel. Persze a filmnek megvolt a maga idejében is a konkrét és a rejtett mondanivalója, de új környezetbe helyezve akár újra is lehet gondolni ezeket. Mi teszünk ezzel egy kósza kísérletet - amúgy is be vagyunk zárva, mi mást csináljunk, nézzük a tévét?

Sajtóinformáció: Herself