Csankó Zoltán a magyar színházművészet és szinkronszakma megbecsült, ismert színművésze, akinek tehetségét és munkásságát számos elismeréssel, közöttük sok szakmai és közönségdíjjal, valamint Jászai Mari-díjjal tüntették ki. A Győri Nemzeti Színház oszlopos tagja, emellett szinkronszerepekben is rendszeresen hallhatjuk, nem is akármilyen színvonalon, tehetségét külföldön is elismerik. Hangja évtizedek óta egybeforrott olyan színészekével, mint Christoph Waltz, John Travolta, Colin Firth vagy Alec Baldwin, az idősebb generáció pedig Patrick Duffynak, a Dallas „Bobby”-jának magyar hangjaként is ismeri. Csankó Zoltánnal múltról, az igencsak sok munkát tartogató jelenről és jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Hogyan kezdődött a színészi pályafutás?

Csankó Zoltán: Szolnokon nőttem fel, ahol egy tízemeletes házban laktunk a színházzal szemben. Gimnazista koromban kezdett el igazán érdekelni a színház. Első komoly színházi élményem a „Legenda a lóról” című színdarab volt Pákozdi Jánossal a főszerepben. A „La Mancha lovagja” szintén emlékezetes előadás volt, szinte „belém égett”. Ettől kezdve nagy rajongója lettem a Szolnoki Szigligeti Színháznak, s bár nem vettek fel a Színművészeti Főiskolára, ez nem szegte kedvem, elszegődtem a társulathoz segédszínésznek. A szüleimnek semmi közük nem volt a színházhoz, így bevallom, először nem örültek a választásomnak, azonban természetesen idővel támogattak benne. Az irodalom tanáromnak, Csendes Csabának nagyon sokat köszönhetek, őszintén biztatott, hogy van keresnivalóm ezen a pályán.

Szinte még gyerekként olyan akkori nagyságokkal dolgozhattam, mint Kristóf Tibor, Sándor Pál, Kern András, Margitai Ági, Takács Kati, Egri Kati, és hosszan sorolhatnám, valamint Mucsi Zoltán, aki akkor szintén még segédszínész volt, együtt öltöztünk, nagyokat röhögtünk, jó barátságban voltunk, sajnos mostanság csak ritkán találkozunk. Egy évet töltöttem a szolnoki társulattal, mert közben felvettek a főiskolára, de ennek az egyetlen évnek az élményei úgy belevésődtek az emlékeimbe, mintha tegnap történtek volna. Élesen emlékszem rájuk a mai napig, miközben rengeteg mindent elfelejtettem az azóta eltelt időszakból. Különleges, bámulatra méltó az emberi emlékezet.

A szinkronhangja egészen kivételes. Sokáig sorolhatnánk azokat a színészeket, akiknek a hangját adta nem mindennapi színvonalon. Számos Tarantino filmben is hallhattuk, például a Becstelen brigantyk, a Django elszabadul című filmekben, az Aljas 8-asban pedig Tim Roth hangjaként ismerhettük fel. Miben áll leginkább ennek a munkának a nehézsége?

Csankó Zoltán: Több mint 30 éve szinkronizálok rendszeresen. A technikai része már a véremben van. A nehézséget az okozza, hogy rengeteg kitűnő színész „magyarítását” bízzák rám, ami felelősség. Azt szoktam mondani, hogy igyekszem a legkevésbé elrontani azt az élményt, amit az általam szinkronizált színész nyújt a saját nyelvén. Tehát minden idegszálammal és tehetségemmel figyelem, követem a „kolléga” hanghordozását, mimikáját, érzelmi, fizikai változásait, egyszóval a színészetét. Vannak kifejezetten szélsőségesen játszó színészek, akiknél nagyon észnél kell lenni, mert nehéz őket követni, ilyen például Christoph Waltz, illetve vannak bonyolult, lélekboncolgató szerepek, mint A király beszéde Colin Firth alakításában, vagy a Las Vegas végállomás Nicolas Cage főszereplésével, de még vagy ötven filmet tudnék felsorolni, ami bitang nehéz volt. Most például egy sorozatot szinkronizálok, aminek a főszereplője Hank Azaria, akit a „Hupikék  Törpikék”  moziváltozataiból  ismerhetünk  mint Hókuszpók, ott is én szinkronizáltam. Itt egy alkoholista, kábítószerfüggő baseball kommentátort alakít, nem tudom, hány évadon keresztül, zseniálisan, de megküzdök vele. Szó szerint leizzadok munka közben. De ezeket a feladatokat szeretem, mert ezek igazi kihívások, igényességet követelnek, és folyamatosan inspirálnak. Igaz, kicsit többször kell próbálni a kb. 30 másodperces részekre szedett film jeleneteit, tehát időigényesebb, de valamit, valamiért! Persze néha szoktam viccelni azzal, hogy egyszer hívhatnának egy olyan filmre is, ahol ketten-hárman egy kávéházban kedvesen elbeszélgetnek(nevet). A viccet félretéve élvezem ezeket, és örülök, hogy a fiam, aki pedig nagyon jól beszél angolul, az igényesen elkészített magyarul beszélő filmeket részesíti előnyben. Ilyen volt például a „Django” is, amit imádtam az elejétől a végéig annak ellenére, hogy elfoglaltságaim miatt egy nap alatt kellett felvennünk az én jeleneteimet. Christoph Waltz-ot szinkronizáltam, csodálatos munka volt! Emlékszem, reggel 9 órától este 6-ig álltam a mikrofon előtt, fél órás ebédszünettel. Amikor dolgozom, egyébként is annyira koncentrálok, hogy nem nagyon szoktam enni.

 És még zárójelben: Alec Baldwint is nagyon kedvelem, őszintén remélem, hogy a történtek ellenére hamarosan újra a hangja lehetek.            

Ralph Fiennes-nak is többször adta a hangját, például Wes Andreson: Grand Budapest Hotel című filmjében is, ahol tőle szokatlanul egy komikusabb szerepben láthatjuk. Milyen emlékei vannak erről?

Csankó Zoltán: A Grand Budapest Hotel remek film, lubickoltam szinkronizálás közben, és azt gondolom, hogy igazán jól sikerült. Fiennes-t többször szinkronizáltam már, de nem kizárólagosan. Mások is csinálták már. Amikor az egyik James Bond filmben először felbukkant, én lettem a magyar hangja, de a következő részben összetalálkozott Christoph Waltz-cal, és mivel „saját magammal” nem beszélgethettem, a moziforgalmazó úgy döntött, hogy a főgonosz, tehát Waltz hangja legyek. Vérzett a szívem. Legszívesebben mind a kettőt megcsináltam volna. Egy gázsiért!

Milyen az animációs filmek szinkronja?

Csankó Zoltán: Sokan a Thomas, a gőzmozdony című mesesorozatból ismernek, ebben régen egyedül meséltem, és az összes vonat hangja én voltam. A legújabb sorozatban már nincs mesélő, és a vonatoknak saját hangjuk van. Hatalmas dicséret volt számomra, amikor egy apuka elmesélte nekem, hogy miután berakta az új sorozatot a kisfiának, ő kérte az „igazi” mesét. Az volt az, amit egyedül meséltem! Egyébként animációs filmeket sem könnyű szinkronizálni, sokszor annyira szélsőséges hangot kell produkálni, hogy sokan fel sem ismernek ezekben. De itt is, különösen a mozifilmeknél, az igényesség, a gondos munka a jellemző. Például a „Megaagy” című animációs filmhez készült szinkronunk a világ első három szinkronjába került bele. / Természetesen csak a „Megaagyról” van szó, hihetetlen sok nyelven. / A „Hotel Transylvania” című mese 3. részének hangválogatásánál az amerikaiak kifejezetten kérték a stúdiót, hogy én is vegyek részt Van Helsing professzor hangjának a castingján. Aztán természetesen engem választottak, és nagyon elégedettek voltak, sok dicséretet kaptam.

Szeretne találkozni azokkal, akiknek a hangját adja?

Csankó Zoltán: Nem is tudom. Lehet, hogy izgalmas egy ilyen találkozás, de nem igazán vágyom erre, és nem is biztos, hogy a találkozás minden esetben olyan nagy öröm lenne.

Szerepelne többet a televízióban?

Csankó Zoltán: Bevallom nem. Minden évben hívnak valamilyen sorozatba, még eddig egyet sem vállaltam el. Az utóbbi években rengeteget utaztam, sok vidéki színházba hívtak vendégszerepelni, és mellette gyakran Budapesten is játszottam. Nekem ennyi elfoglaltság, és a szinkronizálás bőven elég! Lassan 60 éves leszek.

De a mai fiatalokat arra biztatom, hogy vágjanak bele, próbálják ki magukat a televízióban, akár sorozatokban is, ha van lehetőségük rá, hiszen sokkal ismertebbek, ezáltal eladhatóbbak is lesznek. A világ változott, tudomásul kell venni!

Nekem már nem hiányzik ez a fajta népszerűség, hírnév, amivel sajnos időnként együtt jár a sok álhír is, ami szomorú. Szóval azt gondolom, ma sokszor jobb nem címlapon lenni.

Mik a jövőbeli tervek?

Csankó Zoltán: A Győri Nemzeti Színházban a „Minden jegy elkelt” című darab premierje zajlott le nem olyan régen, amely Fedák Sári életéről szól. Sóvári-Fehér Anna játssza a fiatal, Kubik Anna az idősebb Fedák Sárit, én Molnár Ferencet az első, és Básti Lajost a második felvonásban.  Emellett rengeteg szinkronmunkám van, illetve szintén Győrben az „Olivér” című musicalt mutatjuk be május végén, és abban játszom majd Fagin szerepét. Az „Illatszertár” című darabot sajnos havi egyszer játsszuk Dunaújvárosban, pedig kitűnő előadás, érdemes megnézni. Szóval május végéig bőven el leszek foglalva, ezt követően pedig a nyáron egy kis pihenést is szeretnék beiktatni, mielőtt elkezdeném a következő évad szerepeinek tanulását.

Nagyon köszönjük az interjút és további nagyon sok sikert kívánunk!

A fotók  a Győri Nemzeti Színház tulajdonát képezik. 

 (Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)