Vajon elégedett lenne a gyerekkori énünk azzal, akivé váltunk? Megvalósítottuk az álmait? A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan alkotóinak új filmje a felnőtté válás legfontosabb kérdéseit feszegeti, ez az útkeresési szakasz pedig magával hordozza a szülőkkel való bonyolult kapcsolatot és a szakítás fájdalmát is. A Rossz versek december 27-én érkezett meg mozikba, a nézők pedig ezúttal is egy kimondottan személyes hangvételű, önéletrajzi ihletésű történetre számíthatnak. Az emlékek filmvásznon való újrateremtéséről, őrült ötletekről és újragondolt magyar zenékről a rendező-forgatókönyvíró (és egyben főszereplő) Reisz Gáborral beszélgettünk.
Azt olvastam egy interjúdban, hogy szeretted volna filmen újrateremteni az emlékeidet. Ezt önterápiai céllal teszed, vagy épp ellenkezőleg: másoknak szeretnél segíteni azzal, hogy lássák, nincsenek egyedül ezekkel a problémákkal és gondolatokkal?
Reisz Gábor: Mindkettő: az ember egyszerre csinál magának filmet és próbál gondolni a közönségre is. Ha a történet személyes, akkor az alkotóra leginkább az első jellemző – de szerintem ez a fajta hozzáállás bizonyos százalékban minden alkotásnál jelen van (ha pedig a saját élményeit dolgozza fel, akkor sokkal nagyobb mértékben). De soha nem tudnék úgy filmet csinálni, hogy nem gondolok a közönségre, vagy arra, én megnézném-e.
A Rossz versek forgatása alatt felépítettetek egy szobát egy medence szélén és egy lakásba levendulamezőt is telepítettetek. Mi volt az eddigi legőrültebb filmes ötleted?
Reisz Gábor: Az ötletek sokszor tőlem származtak, de aztán ezeket tovább pörgettük a stábbal. A legőrültebb talán a levendulamező volt, de nem azért, mert annyira extrém lenne azt megcsinálni egy szobában, hanem mert három nappal a forgatás előtt találtam ki. Ezalatt a rövid idő alatt az art director, a látványtervező és a gyártás hihetetlenül gyorsan összefogott és csodával határos módon valahogyan megoldották. Csináltunk egy stábfotót fentről, azon látszik, mekkora munkával is járt ez, fél napon keresztül csinálták. De tényleg azért volt ez igazából őrült ötlet, mert akkor jutott eszembe, amikor mentem egy forgatási napra és közben gondolkodtam ezen a három nappal későbbi jeleneten. Mire átsétáltam Budáról Pestre a helyszínre, már kérdeztem is a film producerétől, Berkes Julitól, mennyire lenne lehetetlen dolog az, hogy egy levendulamezőt csináljunk a lakásban? Lehet sejteni, milyen volt az első reakció, de az a csodálatos, hogy a leghülyébb ötletedbe is bele tudnak szeretni, mert iszonyatosan lelkes filmesek az alkotótársaim. Baromi jó érzés, mikor ezek összejönnek.
A forgatás során Hajdu Szabolcstól is segítséget kértél abban, hogyan instruáld magad. Mit javasolt neked?
Reisz Gábor: Tőle is és még sokaktól kaptam segítséget. A legtöbbet egyébként a stáb segített a forgatáson, főleg három ember: az asszisztens, a scriptes és a producer, nekik volt lehetőségük visszajelzést adni. Az, hogy a monitor és a set között rohangáljon az ember, hogy mindig visszanézhesse magát képtelenség lenne. Szabolcs azt mondta, hogy van egy belső érzés, amit én is megtapasztaltam, amikor forgattunk. Minden jelenetnek van egy ritmusa, amit úgy is lehet érezni, hogy az ember szereplőként vesz részt benne - anélkül, hogy kívülről nézné és instruálna. Ettől függetlenül egy csomó technikai dolog van, ami a karakteremből fakadt és meglepett. Például én gyakran lefelé nézek (ez egy visszatérő dolog volt, azért mesélek róla), de ha ezt teszem, a kamera nem lát. Ha egy színésznek nincsen tekintete, nem látjuk a szemét, akkor nincs lehetőség azonosulásra sem, kevésbé lehet érezni a gondolatot az ember mögött. Rengeteget próbáltunk előtte, de ez azért sokszor előfordult és akkor mindig rám szóltak az operatőrök, vagy akár a fent említett három stábtag.
A Rossz versekben és a VAN-ban is kiemelt szerepet játszik a zene. Nálad hová vezethető vissza az eziránti rajongásod?
Reisz Gábor: Nagyjából ott kezdődik, ahol a filmben is: „a gitárral megpróbálok csajozni” karakterből indult az egész, szerettem volna rocksztár lenni, vagy legalábbis valami olyasmi. Hatalmas zenefanatikus vagyok, ami persze sok emberre igaz, de az én esetemben annyi plusz is van, hogy az édesanyám lemezkiadó cégnél dolgozik nagyon régóta, emiatt rengeteg olyan zenét ismerek, amit mások a korosztályomból nem. Képben vagyok a magyar pop műfajával a 60-as évektől napjainkig, mert ők adták ki a legtöbb ilyen albumot. Ezeket gyerekkoromban mind meghallgattam, rengeteg olyan is volt köztük, ami valahol vállalhatatlan egy akkori (vagy akár egy mai) fiatal számára – de ezekbe én néha borzasztóan bele tudok szeretni. Vannak baromi jó magyar dalok, amiket nem használnak filmekben, én pedig szeretem ezeket újragondolni (a VAN-nál Szécsi Pál került elő, most pedig a Gyöngyhajú lány). Az az érdekes, hogy a zeneírás volt átvezető a két film között. Ha valaki ott volt a VAN filmzenekar koncertjén négy éve, akkor ott már hallhatott olyan számot, amit igazából csak most, egy hónapja adtunk ki. Ezek akkor születtek, amikor a Rossz versek még el sem indult, viszont hangulatilag, atmoszférában már megidézték a filmet. Van persze sok olyan felvétel is, ami a forgatókönyv írása közben forrott ki, így összekapcsolódik a két dolog. Én azt tartom ebben a projektben az érdekesnek, hogy a zene világával lehet egy plusz töltetet adni a filmnek és ez visszafelé is igaz: aki megnézi a Rossz verseket és aztán meghallgatja a dalokat, az kaphat egyfajta furcsa pluszt (persze van a kettő között szinkronitás). Ebben bízom, remélem így is van.
Mikor lesz a következő VAN filmzenekar koncert?
Reisz Gábor: Decemberben a Toldi moziban már bemutattuk a Rossz versek filmlemezét (Te nem), január 31-én pedig fellépünk az A38 Hajó Nagyszínpadán. Erre sokat kell készülnünk, hiszen több olyan tag van a bandában, aki más együttesben is játszik – ellentétben velem. Általában nehéz időpontot összeegyeztetni, de imádjuk csinálni (meg persze egymást is).
„Engem mindig is érdekelt, hogy megdobogtassam valaki szívét azzal, hogy megpróbálom kifejezni a kifejezhetetlent” – olvashatjuk egy korábbi interjúdban. Mi lenne ez a dolog a Rossz versek esetében?
Reisz Gábor: Csak és kizárólag olyan nagy szavakat tudnék most használni, mint például a szerelem - ami összekapcsolódik egyfajta önismerettel is. De ezt sohasem fogalmazza meg magában az ember: ezért vág bele olyan kifejezési formákba, amik sokkal inkább megfelelőek az elvonatkoztatásra. Konkrétan megfogalmazni ezt azért sem merném, mert akkor szembe mennék azzal, hogy miért is próbálok filmet csinálni. Azt érzem, hogy nekem azért ez lett a végpont az önkifejezési forma keresésben, mert ebben próbálom valahogyan elmondani a gondolataimat.
A Rossz versek felveti a kérdést: megvalósíthatóak-e a vágyaink, elégedettek lennének-e gyerekkori énjeink azzal az emberrel, akivé váltunk? Mit gondolsz, mit mondana neked ma a tied?
Reisz Gábor: Szerintem nagyon meglepődne egy-két dolgon, de ha a gyerekkori énem álmairól lenne szó, akkor le tudnánk ülni sörözni, nem verne meg (nevet). Érdekes beszélgetés lenne, az biztos! Azt érzem, hogy még mindig iszonyú sok naivitás van bennem dolgokkal kapcsolatban. Ezek rendkívül idiótává tudnak néha változtatni, de a filmkészítésnél például kimondottan jól jönnek. Szóval nem hiszem, hogy csalódást okoznék a gyermekkori álmodozó énemnek – legalábbis remélem!
A VAN és a Rossz versek is körbejárja az útkeresés és a szakítás okozta fájdalom kérdését. Mit gondolsz, maradt még benned kimondatlan dolog ezekkel kapcsolatban a két film után?
Reisz Gábor: Valaki kérdezte, hogy vajon a harmadik filmben is szakítás lesz? A válaszom az, hogy fogalmam sincs! A VAN-nál sem tudtam előre, hogy pontosan miről fog szólni - amikor elkezdtem írni még nem is merült fel a szakítás, és a Rossz verseknél ugyanez történt. Ha a következőnél azt érzem majd, hogy tudok újat mondani magamnak és ezáltal másoknak erről, akkor belevágok. Nem az érdekel, hogy az emberek felfedeznek-e hasonló elemeket a történetekben, nem akarom, hogy az befolyásoljon, hogyan látják emiatt a filmeket. A stábbal együtt mindig azon dolgozom, hogy tudjunk adni valami pluszt. Azt gondolom, hogy a Rossz versekben a szakítás (egyébként a VAN esetében is) csak egy indító pont: ami kikerekedik belőle az sokkal inkább az útkereséssel függ össze. Ha valaki szerelmes, ez a kettő kicsit össze is tud mosódni. Ennek a témaválasztásnak személyes okai voltak. Nem arról van szó, hogy ahhoz nyúltam, ami egyszer már bejött. Vannak dolgok, amik megtörténnek velünk, akár meg is ismétlődnek, de biztosan más érzéseket és gondolatmeneteket váltanak ki, hiszen telik az idő és túl vagyunk egy csomó mindenen. A „Ki vagyok én?” útkeresési válságról úgy érzem, sikerült elmondanom, amit szerettem volna. Nehéz kérdés ez egyébként, mert nem az a fajta rendező vagyok, aki úgy érzi egy film végén, hogy elégedett, amiért végigmondta. A Rossz verseknél ez még inkább érvényes: nem tudom azt sugározni, hogy sikerült, egyszerűen nem ilyen típus vagyok. Általában sokáig kattogok, csak közben azt is tudom, hogy egy ponton le kell zárni mindent. Ugyanakkor nem vagyok elégedetlen: azt érzem, mindent megtettünk. Hogy ez elég volt-e, azt majd a közönség eldönti, másrészt nekem az a legfontosabb, hogy mit mondanak azok az emberek, akiket igazán ismerek és szeretek, és akiknek nagyra tartom a véleményét. De még nagyon közel van a film és az emlékek is – és ez az érzés még erősebb a személyes vonal miatt. Annyira sok mindent próbáltunk ki, amit előtte nem csináltunk, hogy egyszerűen nem vagyok olyan távol a filmtől, hogy közelítsek valamilyen objektív képhez. A VAN-nál ez évekig tartott, szerintem itt még több időre lesz majd szükség.
Jelenetfotók: Szemerey Bence
Stábfotó: Becsey Kristóf
(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)
