A Vérkeringő és a Gomoly után 2017. március 17-én debütált a jelenlegi formában 5 éve együtt zenélő Elefánt zenekar harmadik nagylemeze, ami a Minden címet kapta. A hosszas munkafolyamatok végeredménye egészen szerencsés együttállásnak mondható mind hangzásban, mind látványban. Az együttes ─ saját bevallása szerint ─ most ért el ahhoz a ponthoz, mikor a legfelszabadultabb zenei kísérletezésé lehetett a főszerep. Egy olyan irányvonalat jelölt ki magának, amelynél a műfaj kérdése már nem meghatározó, inkább az egyenként is önálló egészet alkotó dalok hangulatvilágára kerül a fókusz. Az albumot alkotó 13 szám mind más atmoszférát teremt, azonban az összkép egy szélsőségek között mozgó, disszonánsan harmonikus egység tudott maradni. Az albumnál az is meghatározó volt, hogy az utómunkák most először a tagok nevéhez, Kovács Zoltán billentyűshöz és Tóth András gitároshoz köthetők. A Minden a zenei sokszínűség mellett azért is viselheti e címet, mivel a lemezhez tartozó vizuális anyagok egy részét a rajongók Instagram posztjaiból válogatták össze, ami egy kedves és hálát sejtető gesztus közönségük számára.

A zenekar leginkább nyitottságot kér hallgatóságától, ennek szellemiségében álltam neki én is a dalok befogadásának, először a számlista alapján, majd a saját sorrendemben.

[balról jobbra: Németh Szabolcs-dob, Kovács Zoltán-billentyű, Tóth András-gitár, Horváth Bence Ede-basszusgitár, Szendrői Csaba-ének]

Faun

„Sebzetten szép ez a világ most. Árnyékkal hozzuk a világost.”

Az album egyik legmegosztóbb (elektronikus zene+rap), legerősebb, legtudatosabban felépített dala ez, amely misztikus hatásával egyből beránt minket a Minden sűrűjébe. A faun ─ mint mitológiai lény ─, sokoldalúsága miatt a művészi ábrázolás egyik legkedveltebb jelensége. Képviseli mindazt, ami az embert és a természetet összeköti, ugyanakkor jelleme kiszámíthatatlan, identitását lehetetlen megítélni. Zeneileg egy tökéletesen megszerkesztett rendszerrel operáló egység ez, melyben a kezdeti (a Jézus Krisztus Szupersztárbeli Júdás-dal baljós zenei hangvételét idéző) monotónia után egy, az énekes és Süveg Márk Saiid között kibontakozó párbeszéd 2 aspektusát követhetjük. A katartikus végkifejletet egy erőteljes fokozással érték el, majd a bevezető elektronikus ütemekkel megegyező kerettel zárták le.  A dal hallatán egy kép jelenik meg előttem, melyben egy faun magához hívja az embert az erdő világába, s kísérőjük csupán a bizonytalanság, a félelem, a vonzó ismeretlen, valamint az ösztön hatalma a tudat felett.

Paulina

„Papírhajó vagyok, most esek szét. Az egész mégis: „BASZD MEG DE SZÉP!”

Az Elefánt-albumok elhagyhatatlan része a „pogó-dal”, amely a koncertek során az egyik leginkább várt szám, ugyanis ekkor elérkezik az önfeledt tombolás, a „mindent leszarok és csak üvöltök” – pillanat (ilyen például a Bordahajtogató és a Fakard is). Maradt egy kis stúdiós foszlány is a felütéskor és a legvégén- azt hiszem, ez egyértelműen arra utal, hogy a felvételek eléggé jó hangulatban teltek. A Paulinában megvan a nemek közötti pulzáló viszony, de leginkább azért tud hatásos lenni, mert hozza azt a bizonyos „flow”- t, amit mindenki birtokolni akar. Paulinának van egy párja is a lemezen,

Paula.

„milyen volt azelőtt, mielőtt ugyanilyen volt igazából már akkor is, épp mint most”

Áttáncolt, forró nyáréjszakák, Hungária és a táncdalfesztiválok, félresikerült szerelmes történetek hangulatát idézi meg Paula segítségével a zenekar. A nosztalgikus pillanatok mellett van valami bájos kétségbeesettség is a hangulatban, ami megszépíti a száraz valóságot. És mivel ez az ember egész életét végigkíséri, így hát kénytelenek vagyunk mi is feloldódni ebben a kettősségben.

 Hamu, Szél, Pillanat

„Nézem, ahogy néz, (csak) nézem, ahogy néz.”

Ez a három szösszenet az album legemberibb, legvalódibb szegmense. A maguk egyszerűségében, érintetlen mivoltukban képviselik mindazt, ami a pillanat varázsát adja.  Szinte előttem van a kép, mikor ezeken keresztül én – aki nem vagyok zenekari tag – ott ülök velük a fogantatás alatt, és passzív alkotóként részese lehetek a dalok születésének.

Transz

„Annyi vagyok, amennyi benned maradt belőlem.”

Ebben a dalban kétségbeesetten keressük a magyarázatokat a kínzó miértekre, majd végül hagyjuk, hogy ez a vákuum beszippantson, és csak lebegünk abban a légüres térben, ahol már minden ismeretlenné válik. A szavak szinte belevesznek ebbe a fojtogató közegbe, és olyan gyorsasággal halnak el, ahogy kilehelték őket. A legerőteljesebb az egészben az önmagába visszarántó szerkezet. Egy általunk jól felépített csapdában küszködünk, vergődünk, majd egy pillanatra megszűnik minden, és kitörünk belőle, egy ösztönös kiáltással. Aztán visszatekerjük az egészet, és kezdünk mindent újra az elejétől.

Madarak

„Azt hazudták, hogy nem vársz majd rám, csak egymás hátát bámulnánk.”

Stílusosan ez a dal volt a lemez early bird-je (haha). Itt tapasztalhattuk meg először azt, hogy az Elefánt elkezdett kísérletezni egy számunkra tőlük nem megszokott világgal, ami az elektronikus zenei stílus. A Madarak légies könnyedséggel készíti elő a lemez befogadását, holott témáját tekintve épp egy hálóban vergődő, szenvedő életszakaszról, a továbblépésről mesél. A szárnyalás illúziója különleges ambivalenciát teremt.

Macskák

         „Akkor dőljél mellém, bőven lesz még alkalmad repülni,

a madarak látványa olcsó trükk, ha okos vagy, nem fogsz bedőlni.”

A macska feloldja a madarak által teremtett     feszültséget. Ez a dal azért különlegesség, mert talán az egyetlen pozitív csengésű Elefánt-szerzemény. A melankólia, a csalódás elhalványult képe itt is jelen van ugyan, de a hangzásvilág biztonságot és kényelmet ad. Mondják és sugallják: számíthatunk rájuk.

Minden

„Olyan csönd van így nélküled, 
hogy szinte hallani, 
amit még utoljára 
akartál mondani.”

A központi, a címadó dal. Talán nem véletlen, hiszen összefoglalja mindazt, ami a lemezen megvillan. Néhány perc erejéig összegyúrja a felsorakoztatott érzelmek kavalkádját egy egységes állapotba, de ez nem egy állandó jelenség, csak pont olyan, mint amikor a mérleg két oldala egy pillanat erejéig kiegyenlítődik. Mindannyian illuzionisták vagyunk, akik a hiány súlyát rövid időre felfüggesztjük, és azt hitetjük el magunkkal, hogy minden rendben. A zene súlytalansága ─  mint illúzió ─ kiegyenlíti a Váci Mihály-versrészlettel kiegészülő dalszövegben megjelenő valóság súlyát, így válik az egész zseniálissá.

Fogak

„Nem elvonási tüneteim vannak, és már nem is félek. Megszokásból remegek csak tulajdonképp.”

A Fogak megidézi két korábbi Elefánt-dal, az Álmomban egyszer és a Magányos dallamvilágát és hangulatát. A szöveg a halál nehezen emészthető misztériumával bíbelődik, a zene pedig ennek a tehetetlen és ezért feszengő érzetnek közvetít egy sejtelmes és borongós hangulatot.

Plüss 

„Én már érzem, hogy alakul körülöttem az orkán…”

Talán az egyik legérdekesebb dal az albumon. Először bevallom őszintén, Thom Yorke  Hearing damage című száma ugrott be róla. A dallamtól és az alaphangot adó plüss-jelenség súlytalanságától rendkívül kedves a dolog, ugyanakkor a szövegben olyan súlyos gondolatok jelennek meg, amelyeket ez a könnyedség sem képes feloldani. Talán nem is akarja feloldani, csak csillapítja azokat. A legszebb ebben is a fokozás, amely előkészíti azt a katartikus csúcspontot, ahol felvillan a szabadság lehetősége. Aztán végül is maradunk feltételes módban.

Kardhalak

„’Szívnek rohanó kardhalak.’”

A záró szám tulajdonképp kicsit kiállt az előző sorokból. Ez valahogy levezeti az egész lemez erős impulzusait, és ad egy gyors kegyelemdöfést. El is hagyhatnánk, de akkor nem indulhatna el bennünk az album-reinkarnáció.

Összességében azt lehet mondani, hogy zenét és szöveget is tekintve egy újabb erős albumot kaptunk ajándékba. Annyira azt sem mondanám, hogy az előző lemezektől különbözne, hiszen az Elefántot konstans módon övező, természetesen áradó melankólia erőteljesen megjelenik itt is. A szövegeket vizsgálva is azt érzem, hogy az eddig megszokott színvonalat hozták - Szendrői Csabi (noha énekesi mivoltában sokakat megoszt) soraival azért tud ütni annyira, mert teljes mértékben bevonja hallgatóit: az a néhány jelenség, amit megragad és körüljár, olyan lírai precizitással van ábrázolva, hogy az ember egyből tud vizualizálni, és megjelenik a szemek előtt egy kép, amit a szöveg kiválóan leír. Az meg egy szerencsés társulás eredménye, hogy zenésztársai tökéletesen ráhangolódnak ezekre a képekre, és segítve minket a megértésben és átlényegülésben, teremtenek egy azokhoz passzoló hátteret. A Minden számomra azért lett az eddigiektől eltérőbb alkotás, mert zenéjével újított: az elektronikus hangzás markáns szerepet kapott, és nem gondolom, hogy ez rontana a színvonalon. Az újítás pedig abban is jelen van, hogy egy eléggé széles skálán mozognak a stílusok terén, ráadásul meglehetősen bátran. Ha nagyon szentimentális szeretnék lenni, azt mondanám, néhány szám olyan, mint egy tetoválás, az előkészítésétől a maradandóságáig.

Azt szokta mondani magáról a zenekar, hogy az Elefánt filmzenéket ír nem létező filmekhez.  Én most inverzben azt mondom, hogy megfilmesítették hallgatóikban a zenéket.

A Minden ide kattintva hallgatható meg!

(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)

Főkép:Máté Balázs