2016. augusztus 12. írta: Barna Borbála

„A zenében nincsenek korhatárok”

„Száz felhőszilánk arcomhoz ér, A lebegő lélek utcazenél…” – Ugye mindenki fejből dúdolja a Margaret Island dalait? A zenekar még csak 2 éves lett idén, de máris teltházas koncertek és számos fesztivál-fellépés áll a hátuk mögött. A Kultúrjunkie szerkesztősége a Campus Fesztiválon beszélgetett az együttes tagjaival - Lábas Vikivel, Füstös Bálinttal és Törőcsik Kristóffal.

A zenekar idén 2 éves lett. Mire emlékeztek vissza legszívesebben az elmúlt évekből?

Kristóf: Szerintem a történet minden szemelvénye érdekes és jó. A stúdiózásoktól kezdve (amikor az első lemezen dolgoztunk) a próbákon és a tavalyi fesztiválszezonon át - mindenben voltak szép pillanatok.

Bálint: Ma már ha megyünk valahova, minden országrészről eszembe jut egy-egy történet, vagy koncertemlék. Pont itt, Debrecenben csináltuk az első teltházas vidéki klubkoncertünket. Ez is egy nagyon kedves emlék.

Viki: Én arra vagyok a legbüszkébb, hogy a fiúkkal zenélhetek, és minden este velük állhatok a színpadra. Fantasztikus emberek, és nagyon jó zenészek. Szerencsésnek tartom magam, hogy a sors velük hozott össze.

Bálint, Kristóf: Ti már a gimnáziumban zenekart alapítottatok. Hogyan kezdődött a közös zenélés?

Bálint: Az erdei iskolába vittem magammal a gitáromat és egyszer csak szóltak, hogy valaki bement a szobánkba és elkezdett játszani vele. Azonnal mentem vissza tajtékozva, hogy ki merte megfogni a gitáromat? (mosolyog) Kristóf volt az. Aztán alapítottunk egy együttest, és elkezdtünk a garázsban zenélni. Együtt tanultuk meg a színpadi lét jó és rossz oldalait. Úgyhogy már egymás rezdüléseit is ismerjük.

Viki: Először és a kevés női előadó egyikeként idén Te is felléptél a Red Bull Pilvaker színpadán. Könnyű volt beilleszkedned a társaságba? Milyennek találtad a feladatot?

Viki: Amikor az ember bekerül a nagyok közé, akkor kicsit mindig meg van illetődve. De úgy éreztem, hogy ott olyan erős egyéniségek vannak, hogy nem az a cél, hogy ahhoz felnőjek, hanem az, hogy aki én vagyok (vagy amit én képviselek a zenében), azt kell minél jobban és minél átütőbben közvetíteni a közönség felé. Azt gondolom, nagyon jó dolog az, hogy idén a népzene felé is nyitott a rap mellett a Pilvaker. Úgy éreztem, hogy nekem ez lehet a szerepem az egész misszióban, hogy a népzene és a költészet úgy jelenjen meg (amit Petőfi 1848-ban elkezdett) ahogy én azt mai füllel hallom. Szerintem sikerült megtalálni a helyemet.

Azt mondtátok, hogy szeretnétek, ha a zenétek egyfajta megnyugvást jelentene az embereknek. Mik a visszajelzések a rajongóitoktól ezzel kapcsolatban?

Kristóf: Volt egy ilyen missziónk, hogy a fesztiválos közönség – aki megismer minket – ne csak a buli miatt hallgassa a zenekart, hanem egy kicsit mélyüljön el a zenében. Figyelje azokat a finomságokat, amiket a színpadon csinálunk. Azt gondolom, hogy egyelőre sikerrel járunk, abszolút pozitívak a visszajelzések.

A "Nem voltál jó" dalotok kapcsán együtt dolgoztatok Bródy Jánossal. Ki az, akivel még nagyon szívesen alkotnátok?

Viki: Nagyon sok ilyen ember van. Presser Gábor az, aki mindhármunknak óriási kedvenc. Ha őt elérhetjük, akkor nagyon örülni fogunk. (mosolyog) Szerintem minden zenésznek az az álma, akin vagy amilyen zenén felnőtt. A mai magyar „nagy öregek” közül bárkivel nagyon szívesen dolgoznánk. Mindig jó élmény, mikor egy tapasztalt zenésszel tudunk találkozni. Rájövünk arra, hogy nincs akadály, a zenében nincsenek korhatárok.

Mi a legkedvesebb fesztivál-emléketek?

Bálint: Rengeteg ilyen van. Nekem az idei VOLT Fesztiválos koncertünk jutott eszembe hirtelen. Nagyon vártuk a fellépést, jó időpontot kaptunk a JANA Színpadon. Este 10-kor kezdtünk, közben pedig szakadt az eső. De mégis nagyon sokan ottmaradtak végig. Eleinte talán csalódottak voltunk, de végül pont így lett különleges a koncert. Szerintem annak, aki ott volt, és végig énekelte Vikivel a koncertet az 5 centis vízben ez nagyon emlékezetes marad.

Viki: A tavalyi Campus Fesztivál is szép emlék. Akkor akusztikusan játszottunk a Borudvarban hajnali negyed egy körül. Itt kaptuk az első olyan visszajelzéseket, amik nagyon személyesek voltak. Azóta is szoktam ezeken gondolkodni. Egy lány eljött Erdélyből a hajnalban kezdődő koncertünkre és egy fiú is, aki utána elment a frontra. Tulajdonképpen ez volt az utolsó koncertje. Ezek a visszajelzések engem nagyon megérintettek, akkor éreztem azt, hogy egy zenének vagy dalnak mekkora létjogosultsága van. Tehát hatalmas felelősség, hogy mit közvetítünk.

Ha egy szóval kellene jellemezni, hogy milyen érzés, mikor álltok a színpadon, és az egész közönség Veletek együtt énekli a dalaitokat, mit mondanátok?

Kristóf: Csak elcsépelt dolgokat tudnék mondani, mint a katarzis vagy az extázis. De tényleg ez a lényege! Próbálom mindig a retinámba belevésni azokat a pillanatokat, mikor az embereknek együtt mozog a keze, és éneklik a dalainkat. Vagy amikor valakivel felveszem a szemkontaktust és mosolygunk egymásra. Ezek fontos dolgok szerintem.

Bálint: Ami miatt elkezdtünk zenélni, az számomra nem feltétlenül a koncerteken van meg. A dalkészítés közben egyfajta nyugalmat érzek. Ezekben a dalokban én teljesen el tudok merülni és ki tudok kapcsolni. Csak szavak nélkül vagyunk együtt. Ezt az állapotot ezekkel a dalokkal nagyon könnyű előidézni otthon.

Viki: Tényleg csak közhelyek jutnak eszébe az embernek. Ha arra gondolok, hogy megtehetem azt, hogy ott álljak a színpadon, akkor nekem mindig az jut eszembe, amikor elkezdtem zenélni. Nem a 6 éves Lábas Viki jut eszembe, és nem is az a Viki, aki a színpadon áll, hanem az, amikor a nappaliban ordibálva énekeltem és közben mindenkit kizártam, mert nem tudtam, hogy van hangom. Csak azt tudtam, hogy ezt ki kell üvöltenem magamból. Az, hogy most ott állhatok a színpadon és azt csinálhatom, amit gyerekkorom óta szerettem volna (kiüvölthetek magamból dolgokat, amiket én is és mások is megéltünk) azt erősíti meg bennem, hogy nincs lehetetlen. De a mai napig nem hiszem el, hogy az álmok valóra válnak – pedig nekem valóra váltak. Ez egy nagyon furcsa állapot, amiről a nagy előadók is mesélnek, de nem hisszük el nekik. Nekem ez egy hatalmas feladatom, hogy elhiggyem: tényleg el lehet érni a céljainkat.

Miért pont papírhajó?

Bálint: Szerettünk volna egyfajta kapcsolatot köztünk és a közönség között. A papírhajó egy olyan tárgy, amit mindenki meg tud csinálni magának. Tavaly elindítottunk egy ilyen akciót is: a „Csönded” videoklipjét hajtogatott papírhajókból raktuk össze. Azóta is nagyon sok papírhajót kapunk. Ez egy kedves kis kommunikáció a közönség és az együttes között. Így ez lett a jelképünk is.

Mik a terveitek az év második felére?

Bálint: Januárban egy két hetes intenzív alkotótábort tartottunk Fonyódon. Elkezdtünk dolgozni a második lemezünkön. Az első félévben végig koncerteztünk, de most folytatjuk a munkát. Csiszolgatjuk a dalokat, szeretnénk év végén bemutatni a lemezt.