„A morál mindig változik, a művészet meg örök” /Cserna-Szabó András interjú/
2021. április 25. írta: Talabos Dávidné

„A morál mindig változik, a művészet meg örök” /Cserna-Szabó András interjú/

Interjú Cserna-Szabó Andrással

fulkep_sarika_2013.jpg

Cserna-Szabó András Többek között József Attila-, Mészöly Miklós- és Artisjus-díjas, a mai irodalom megkerülhetetlen alakja. Novellista, író, regényei és esszéi mellett pedig több folyóiratnak is szerkesztőségi tagja vagy szerkesztője volt, a magyar konyha nagy kedvelője. „Extra dry” című regénye tavaly jelent meg, amelynek stílusa egyéni, formabontó, sokszor vitákat kiváltó, ahogy egy jó alkotásnak ez a feladata is. Munkásságáról, terveiről és az irodalomról beszélgettünk vele.

Mesélnél a szentesi éveidről?

Cserna-Szabó András: Szentes egy délalföldi kisváros, a maga módján unalmas és poros, de számomra mégsem volt az. Ez főként a Horváth Mihály Gimnáziumnak volt köszönhető, ahol mai napig működik a híres drámai tagozat. Én nem oda jártam, de ennek a tagozatnak a szabad szelleme kisugárzott az egész iskolára. Többnyire békén hagytak minket, szabad volt hülyének lenni, nem kellett minden áron beállni a sorba. Én például, amennyire emlékszem, négy évig a pad alatt olvastam. A Szentesről elszármazottoknak és a Szentesen végzetteknek a mai napig működik egy vér- és dacszövetsége, összetartunk, vagyis összetartanak minket a közös gyökerek. Azt hiszem, ami leginkább rám ragadt Szentesen, az az alföldi barbár humor, vagy nevezzük akasztófahumornak. Az Alföld mindig is barbár vidék volt, nem kellett még a rómaiaknak sem. Egész más az emberek mentalitása, szellemisége, humora, mint, mondjuk, a Dunántúlon vagy Erdélyben. Ezt az alföldi, pusztai világszemléletet legjobban Tömörkény novellái ragadták meg. De Móricz híres elbeszélésének sem véletlenül az a címe, hogy „Barbárok”.

Milyenek voltak az egyetemi évek?

Cserna-Szabó András: Szuper volt, mert végre nem kérdeztek tőlem olyan dolgokat, amikről fogalmam sem volt. Öt évig olvasni kellett, az meg nekem megy. A Pázmány bölcsészkarára jártam, és hihetetlenül élveztem. Mi még a Ménesi útra jártunk, aztán Piliscsabára. Szepessy Tibor tanította az ókori irodalmat, Fabiny Tibor Shakespeare-t, Földényi F. László a német romantikát, Szegedy-Maszák Mihály a XIX. századi regényt, Tverdota György József Attilát. Satöbbi. Sokat ültünk az OSZK-ban, és még többet kocsmákban. Jó volt.

A Magyar Konyha magazin hogyan jött az életedbe?

Cserna-Szabó András: Ez egy Móricz-féle rokonok-sztori. Egy rokonom volt a főszerkesztő, és az egyetem után odavett, hogy legyen valami állásom. Akkor már volt egy novelláskönyvem, így az ilyen gasztroirodalmi dolgok rögtön hozzám kerültek. Szóval ez egy véletlen volt, semmiféle gasztronómiai ambícióm nem volt addig. Két-három évet töltöttem ott, de azóta is meghatározza az életemet. Rajtam maradt ez a télikabát.

Tudom, hogy nagyon szereted a magyar konyhát olyannyira, hogy a pacalnak is szenteltél egy kötetet. Miért?

Cserna-Szabó András: A pacal apropóján remekül végig lehetett szaladni a magyar konyha történetén. Ráadásul a pacal rendkívül megosztó dolog, vagy utálja valaki, vagy imádja, semlegesek nincsenek. Szóval valami, ami rögtön érzelmeket vált ki. Igen alkalmas tehát regényhősnek. Én tulajdonképpen a food studies módszereivel nyúltam a pacalhoz, megmutattam a történelmi, irodalmi, szociológiai, politikai, művészeti stb., tehát kulturális kapcsolódásait. A könyv három részből áll: az első a magyar pacal kb. félévszázados története a források tükrében, a második ugyanez a történet 77 recepttel elmesélve, a harmadik pedig a pacal és az irodalom kapcsolata: Rabelais és Esterházy, Hrabal és Móricz, és a többi. Engem tulajdonképpen a gasztrotörténetnek ez a része érdekel a legjobban, a konyha és az irodalom, talán nem meglepő, mégiscsak író volnék.
cserna-szaboa_extradry_3d.png

Kik a példaképeid?

Cserna -Szabó András: Rengeteg irodalmi bálványom van Hajnóczy Pétertől Philip Rothig, felsorolni sem tudnám.

2021-től a Hévíz című lap szerkesztője vagy, 2018 óta a főszerkesztője. Mi a  hitvallásotok, a célotok?

Cserna-Szabó András: Sajnos a covid a lapot is megfertőzte, tavaly már csak netes verziónk volt, idén pedig a lap gazdasági okok miatt szünetel, viszont lesz két nagyon izgalmas kiadványunk, ez még egyelőre legyen titok. 2012-ben az volt a célkitűzésünk Szálinger Balázzsal, hogy csináljuk egy nem annyira merev, nem annyira a szakmát, inkább a közönséget megcélzó irodalmi vagy művészeti folyóiratot, amibe olyan popságok is beleférnek, mint poszter vagy gasztrorovat. Nagyon sokan szerették a lapot, a bemutatókon általában száz körüli vendég vett részt. Szerintem a szakmai elismertsége is egyre jobb volt a HÉVÍZ-nek. Kérdés, mi lesz jövőre. Én remélem, hogy vissza tudunk állni a normális működésre.  

Az "Extra dry" című regényed 2020-ban jelent meg a Helikonnál. Mesélnél róla?

Cserna-Szabó András: A regény megjelenése óta eltelt egy év, tehát bőven lehetne csemegézni a kritikákból. Az én szépirodalmi termékeim mindig nagyon heves érzelmeket váltanak ki, a kritikám is mindig meglehetősen vegyes. Nem volt ez másképpen most sem, volt, aki szerint az Extra Dry „felszabadítóan mulatságos, provokatívan tiszteletlen, bölcsen keserű regény”, és volt, aki szerint szexista, homofób kultúrmocsok. Így van ez jól, egyáltan nem akarok mindenkinek tetszeni. Sőt.

Mik a terveid a közeljövőben?

Cserna-Szabó András: Egy regényben vagyok (történelmi, vagy inkább történelmi paródia), az V. században játszódik, egy berber törpe története Róma összeomlásának árnyékában. Berberek, hunok, vandálok, rómaiak, bizánciak, germánok… Véres csaták és el nem múló szerelmek, mocskos humor és fennkölt költészet mind-mind helyet kapnak benne. Reményeim szerint ez a könyvem is kiveri majd a biztosítékot. 

Szereted a polgárpukkasztást?

Cserna-Szabó András: Nem lenne nekem bajom a polgárpukkasztással, ha lenne ebben az országban polgárság. De hát így, hogy nincs, nehéz őket pukkasztani. Az viszont biztos, hogy soha nem akartam megfelelni sem a kánon, sem más elvárásainak. Nem szeretnék belegebedni, hogy megfeleljek az olvasók, az irodalmi divat, a kritikai fősodor, vagy az akármilyen oldali politikai vagy eszmei elvárásoknak. Amúgy sem gondolom például, hogy az irodalom feladata a népnevelés vagy a politikai (és egyéb) korrektség prezentálása lenne. De azt sem gondolom, hogy más ne gondolhatná így.

Mi az irodalom elsődleges feladata napjainkban?

Cserna-Szabó András: Lehet, hogy az irodalom olyan, mint Maimonidész Istene? Lényegéhez csak tagadásokon keresztül férünk hozzá? Nem mondhatjuk meg mi az, csak azt, mi nem? Csak azért hablatyolok itt, mert fogalmam sincs, mi az irodalom feladata. Vagy hogy van-e neki egyáltalán. Igaza volt Zsdanovnak és az irodalom nevel, tanít, szórakoztat? Vagy pont az a jó a művészetben, hogy nincs feladata? A művészetnek általában diktatúrákban adnak feladatot. A politika imád feladatokat osztani, így az irodalomnak is mindig jut. Szolgálják az eszmét, az ifjak helyes erkölcsi és ideológiai fejlődését stb. Ezért is rémít meg, amikor régi vagy új alkotásokkal szemben morális vagy eszmei kifogásokat emelnek, függetlenül attól, hogy azzal a morális elvvel vagy eszmével egy húron tudok-e pendülni. Például legújabban a Jókai-ügy. Miközben tagadom a kötelező olvasmányokat. Semmi nem tesz olyan rosszat egy „olvasmánynak”, mint az, ha kötelezővé teszik. A művészet egyik lényege éppen az, hogy nem kötelező. A művészet nem azért van, hogy ifjú nemzedékeket az éppen aktuális morálra neveljen. Mert a morál mindig változik, a művészet meg örök. (Tudom, hogy most egy túlsúlyos közhelyet ékeltem ide, de hát ezt gondolom, az ember néha közhelyeket gondol.) A mi görög-zsidó-keresztény kultúránk két fundamentumát a görög mitológiát és az Újszövetséget azonnal el kellene dugni az ifjúság elől, ha követjük a Jókai-ügy logikáját, hiszen milyen példát mutatnak pl. Europé vagy Lót lányai a kamaszlányoknak. Vagy a Grimm-mesékről már nem is szólva. És alig találni olyan jelentős irodalmi művet, amit ennek a logikának, vagy más logikák mentén ne lehetne elmarasztalni. Egy regény nem politikai beszéd. Egy igazi regény nem képviselhet egy igazságot, ami egy igazságot képvisel, az a didaktikus regény, vagyis a nemregény. Az igazi regénynek mindig több igazságot, utat, lehetőséget kell bemutatnia, és majd az olvasó eldönti, mit kezd ezekkel. Mindenkinek el kellene olvasnia Kundera A regény művészete című csodás esszékönyvét, az egészet, de leginkább az első fejezetet, melynek címe: Cervantes alábecsült öröksége. Csak egy rövid idevágó részlet: „Amikor Isten lassan elvonult arról a helyről, ahonnan a világegyetemet és annak értékrendjét irányította, ahol elválasztotta egymástól a jót meg a rosszat, és értelmet adott mindennek, Don Quijote kilépett házának kapuján – és nem ismert rá a világra. Mert a világ, minthogy eltűnt a Legfőbb Bíró, egyszer csak félelmetesen többértelműnek látszott; az egyetlen Isteni Igazság száz és száz viszonylagos Igazsággá bomlott szét, ezeken osztoztak az emberek. Így született meg a modern idők világa s vele a regény, ennek a világnak képe és modellje.” Érdekes, amennyire nem szeretem Kunderát, a regényírót, annyira szeretem ezt a könyvét a regényről.

Nagyon köszönjük az interjút és nagyok sok sikert kívánunk neked!


(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)

A bejegyzés trackback címe:

https://kulturjunkie.blog.hu/api/trackback/id/tr8816512164

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása