Premier előtt nézhettük meg a Godzilla II: A szörnyek királyát, a Legendary univerzuma pedig minden eddiginél nagyobb és hangosabb alkotással bővült. Bár a méretes óriásgyík üt, vág, és ismét kellő mennyiségben zúz porrá nagyvárosokat, hiányérzet mégis marad a több mint kétórás játékidő végén.

Godzilla-méretű SPOILERek is következhetnek, szóval csak óvatosan!

A 2014-es Godzilla folytatása igyekezett minden olyan hibát kiküszöbölni, amit az első rész magában hordozott: a néhány évvel ezelőtti szörnyfilmben pont a címszereplőt láttuk kevésszer, a másodlagosnak tartott emberi drámázás nem feltétlenül kötötte le a szörnybunyóra szomjazó nézőközönséget. A film képi világa is megosztotta a nézőket: míg a remekül felépített operatőri munka hozta a pluszokat, addig minden másból alig láttunk valamit, merthogy meglehetősen sötéten ábrázoltak mindent a készítők. Ezt a második részre valamelyest ki tudták küszöbölni, mert Godzillát premier plánban kapjuk meg a játékidő igen nagy százalékában, ami nem kis fegyver a rajongók felé, tekintve, hogy 132 percet ölel fel a sztori.

Ja, mert elvileg olyanja is van, amivel vannak bajok, rendesen. Megint kapunk egy családot: az apa Kyle Chandler, az anya Vera Farmiga és lányuk, Millie Bobby Brown, akikben a 2014-es Godzilla-pusztítás még mindig élénken él. Elveszítették ugyanis a család negyedik tagját, egy kisfiút. Belép a képbe egy szakadár csoport is, akik a világ összes gondjáért az emberiséget okolják, és egy megoldást látnak az önpusztítás elkerülésére: ha felébresztik és szabadjára engedik az összes szörnyet, amit a Monarch nevezetű kutatócsoport titokban feltérképezett az évek alatt. Feltűnik még Serizawa professzor is az előző részből, tiszteletüket teszik a fő attrakciónak számító szörnyek is, mint Ghidorah király, Mothra és Roden. Mindegyiket jól meg is csodálhatjuk a vásznon, igazából csak monumentális csatajelenetekben - hála a számítógépes csapat brutálisan jó munkájának.

Merthogy tulajdonképpen erről szól a film, vagyis ennél többet nem tud átadni a nézőnek. A családi drámázás hiába van így is parkolópályára szorítva, láthatóan öt év alatt sem sikerült az íróknak Godzillánál izgalmasabb, vagy legalább egyenlően érdekes emberkaraktereket megírniuk. A moziban mellettem ülők még a vetítés előtt megelőlegezték a sztori fontosságát: kit érdekel, mi lesz a sztori, a lényeg, hogy verjék szét egymást Godzilláék! – hangzott el az elsőként felületes, ám kétóra tíz perc elteltével igazságként is említhető mondat. Itt jutunk el a címben említett kérdés taglalásához: mennyire kell ehhez a filmhez komoly történet? Mindenképp mellékes, mert kizárólag az óriások feltűnése emeli meg a néző pulzusát a játékidő alatt. Ez maximum akkor változik, ha a történet többi szereplője a szokásos hollywoodi klisék mentén próbál okosságokat csinálni, vagy mondani. A humor is érdekes és meglehetősen mainstream a filmben, mert egyszerű, relatíve gagyi beszólásokkal próbálják az írók megtörni a szereplők ide-oda vándorlását, a szörnyek bunyóját és az „Ez nem lehet igaz!” típusú letaglózónak szánt mondatok garmadáját.

A szörnyek motivációi megint csak sarkalatos pontjai a filmnek, sajnos negatív értelemben: kiderül, hogy Ghidorah király a Földet akarja leigázni úgy, hogy a többi 17 szörnyet saját uralma alá vonja. A háromfejű sárkány ráadásul az űrből érkezett, így nem igazán hatnak rá a kemény pofonok, a film egy pontján Godzilla letépi ellensége fejét, mire az visszanöveszti azt. Ott van még Mothra, a pillangó-szerű kaiju, akit főszereplőnk királynőjeként, bolygónk egyik védelmezőjeként emleget a film, pont ennyi is derül ki róla. Egy negyedik szörny, Roden felbukkanását már láthatóan nem bírja el a forgatókönyv, róla két mondaton kívül semmit nem tudunk meg, csak hogy egy vulkán belsejében pihent, és minden felég körülötte, ahol csak elrepül. E négy monstrum összecsapása persze kellően látványos, sőt kifejezetten az. A tűzokádástól harapásig mindent megkapunk, ráadásul baromi sokszor, amivel az első mozi fő kritikáját igyekeztek kiküszöbölni. Csak kár, hogy a bunyókat ritkán látjuk nagytotálban, mert valamiért azt gondolta a CGI-csapat, jó lesz testrészekre fókuszálni a csatajelenetekben, hogy még véletlenül se sikerüljön kideríteni, melyik szörny gyepálja épp a másikat. Ez néhol tényleg zavaró volt, az agresszív kameramozgás például sokat el is vett az amúgy valóban letaglózó párbajokból: a Godzilla II. nagyvásznon az igazi, tévén egészen biztosan nem lesz érezhető, milyen lényekkel is néz szembe a Föld ebben a fiktív világban. Más kérdés, hogy a többi monstrumról nulla infót kapunk, egyedül a legutolsó jelenetben bukkannak fel együtt a vásznon, akkor is limitált számban, egy borzalmas snitt erejéig. Feltűnik az előző részben látott rémség is, akivel legalább tudtak spórolni az effekteken, de a többiről csak elvétve kapunk információkat. Elég szomorú viszont, hogy a készítők tényleg képesek voltak tonnányi klisével megtölteni az egészet: például akárhányszor veszélybe került egy emberi főszereplő, Godzilla megjelenik a hős szerepében, és elintézi az aktuális veszélyforrást – ezt a harmadik alkalom után nem is számoltam tovább. A drámainak szánt képsorok belassítása sem ad semmifajta érzelmi töltetet a nézőnek, mert úgysem érezzük közelinek egyik karaktert se, tehát a film lélektani csúcspontjának szánt Farmiga-önfeláldozás is inkább tűnik a karakter történetének lekerekítésének, mintsem morális győzelemnek.

Nem kizárt, hogy a Godzilla második felvonása rekordokat fog döntögetni a mozikban, mert tény, hogy ekkora szörnyhajrát még nem láttunk nagyvásznon, és egészen biztosan korszakalkotó, sőt példaértékű az, amit vizuális szinten kihoztak ebből az egészből. A történet smafu, nyilván, de arra meg csak az fog figyelni, akinek előzetes ismeretei nem voltak a franchise-ról. Egy idő után pedig őt is elragadja a hév, és azt veszi majd észre, hogy a csatajelenetek fogják kizárólag lekötni a figyelmét. Kár, hogy a hosszú játékidővel azok is csúnyán unalomba fulladnak, ami a forgatókönyv nagy hibája: mi a fenére jó akkor ez a film, ha még a legfontosabb pillére is eldől másfél óra után? Elvégre kőkemény érvként kerül ilyenkor elő, hogy nem kell különösebb odafigyelés a sztorira, így az agy nyugodtan, kvázi kikapcsolva tud szórakozni. A Legendary univerzumépítése abból a szempontból megint jól sült el, hogy vizuálisan nagyot fejlődtek, történetügyben viszont továbbra is stagnálnak. Elvileg egyetlen film maradt a második szegmens minél komolyabb kijavítására, méghozzá Kong és Godzilla 2020-ban érkező csatája. Kérdés, fognak-e ezen javítani, ha a pénztáraknál nyilván ütni fog a film. Az viszont tisztán látszik, 120 perc sok volt ennek a filmnek, ami aggasztó, tekintve, hogy popcorn-moziról beszélünk. Ha ezt a 2020-ban érkező Kong vs. Godzillára nem tudják megoldani, csúfos bukás nem lesz belőle, annál több elégedetlen rajongó mindenképp.

Rövidítés esetleg? De akkor meg szörnyekből lesz kevesebb. Ördögi kör. 10/5,5

 Képek forrása: InterCom

(Kövessetek minket Facebook oldalunkon, illetve Instagram profilunkon is, ahol extra tartalmakkal várunk benneteket.)